2021. november 13-án Birmingham a Dumaszínház két humoristáját, Csenki Attilát és Janklovics Pétert látta vendégül. Az előadás előtt kérdeztük őket a koronavírusról és a terveikről, de a Szomszédok című sorozat is szóba került.

Birminghamből Magyarul: A koronavírus tudatában milyen érzésekkel vágtatok bele a külföldi fellépésbe?

Janklovics Péter: Én egy kicsit féltem, de az ilyen fellépéseink mindig kalandosak szoktak lenni, úgyhogy a kíváncsiság és a kalandvágy minden félelmemet legyőzte. Külföldön a közönség nagyon hálás szokott lenni, érezni rajtuk, hogy ritkán van ilyen program, úgyhogy ezek mindig jól szoktak sikerülni.

Csenki Attila: Én egyáltalán nem féltem a koronavírustól, mert tudom, hogy mennyi oltott ember van itt is, és inkább az oltatlanok vannak veszélyben. Nagyon könnyen lebetegszem; a koronavírus úgy ment át rajtam féléve, hogy az nem fordulhat elő még egyszer.

BM: Sok humorista számára nem is adrenalin, hanem szabályos terápia a fellépés. Nem volt ,,szorulásotok” a karantén alatt?

JP: Dehogynem! Borzasztó volt: mindenki rosszul élte meg, mert az ember nem arra való, hogy be legyen zárva! Tavaly decemberben voltak online fellépéseim, de szörnyű volt, ahogy ültem egy ingben a laptop előtt és öt képernyőt láttam magam előtt a Zoom-ban. Nem volt annyira lélekemelő, és ennél még rosszabb, amikor profi körülmények között, zöld háttérrel vettünk fel jeleneteket, vagy épp gyártelepeken egy-két unott operatőr társaságában.

BM: A tekintetben nagyon lelketlen időszak lehetett, hogy nincs inger, amit fel tudtok dolgozni.

CsA: De, fel lehet dolgozni, nemcsak magát a vírust, hanem azt is, ami körülötte van. Az utcán meg lehetett figyelni az emberek hozzáállását ehhez az ismeretlen helyzethez. Ami a legjobban hiányzott, az a visszajelzés, hogy nevetnek azon, amit mondok. Ezen kívül a szociális kapcsolódás hiánya volt feltűnő, amire nem számítottam, de a végére nagyon érezhető volt a társaságra való igényem.

BM: Attila, Te már éltél Angliában. Luxuslakásokat takarítottál és pincérkedtél is. Hogyhogy hazamentél végül?

CsA: Eleve nem terveztem sok időre, legfeljebb másfél évre készültem. Sok szép emlékem van: az egyik luxuslakás kertjében például találtam tűzijáték-rakétákat, és egyet eldurrantottam a Rolls-Royce-ok és a Bentley-k közt. A szomszéd macskája ijedtében úgy felmenekült a fára, hogy szerintem a tűzoltók szedték le szerencsétlent. Dolgoztam a Covent Garden olyan részén, ahol autó sem járhatott. Gyakran előfordult, hogy olyan hírességek ettek nálunk, mint a Red Hot Chilli Peppers tagjai vagy Ralph Fiennes.

BM: Péter, egyszer úgy fogalmaztál, hogy kínlódósan indult számodra a színészet. Sosem gondolkodtál azon, hogy külföldön próbálj szerencsét?

JP: Nem is feltétlenül indult kínlódósan, mert ez a szakma sajátja: hosszasan tanul az ember, és utána több tíz évig mindent beleadva dolgozik, mire eljut az országos ismeretlenségig. Nem egy hálás hivatás, de ha azt kérdezték volna tőlem, hogy hol fogok tartani x év múlva, álmomban nem gondoltam volna arra, hogy Angliában lévő fellépésem előtt még interjút is készítenek velem. Rendkívül nehéz bekerülni a körforgásba: Magyarországon 1500-2000 színész van, akiből hirtelen talán húszat tudna felsorolni az ember. Hiába vannak zseniális művészek vidéki színházakban, ha nem jelennek meg televízióban vagy a moziban, nem látja őket az ember. Nekem soha nem volt B-tervem, mindig tudtam, hogy színpadon akarok lenni, és ebbe nem fér bele az, hogy külföldön éljek, mert akkor fel kellett volna adnom az álmomat. Ráadásul lokálpatrióta vagyok: ha elmegyünk egy hétre nyaralni, az utolsó napokban már nagyon vágyom haza. Minden Magyarországhoz köt, és mindig csodálattal nézek rátok, külföldön élő magyarokra. Ha van rá lehetőségem, kérdezek és próbálok belelátni, hogy miért döntöttetek így, mert számomra megfoghatatlan, hogy valaki egyszer csak úgy gondolja, hogy jobb lesz neki máshol, és mindent hátrahagy. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg lemondással és áldozattal jár.

BM: Ha már a színészetnél tartunk, ne haragudj, de rajongóként meg kell kérdeznem: hogyan kaptad meg ikonikus szerepedet a Szomszédokban?

JP: Akkoriban Gór Nagy Mária Színitanodájába jártam. Elsős, vagy másodikos voltam, amikor ilyen kisebb szerepekre kerestek embert. Mivel ez egy neves iskola volt, és a Színművészeti Főiskolával szemben mi már az első években is járhattunk filmezni és forgatni, megkaptam a lehetőséget. Az epizódot, amiben benne voltam, Bujtor István rendezte, aki nagyon jó barátságban volt Gór Nagy Máriával, és úgy engedett minket utunkra a forgatás után, hogy: ,,mondjátok meg anyátoknak, hogy jók voltatok, meg voltam elégedve!”

BM: Attila, neked hogyan reagált a család, amikor egy biztos állásról lemondva a humornak kezdted el szentelni az életed?

CsA: Nem lehetett lebeszélni. Jó helyen dolgoztam, de mielőtt a lányom megszületett, egy héttel előtte rádöbbentem, hogy nem fog menni, hogy apa legyek, teljesüljön az álmom, hogy kiálljak a színpadra és még dolgozzak is mellette. Rájöttem, hogy ebből a munka az, ami eldobható. Felajánlottam a főnökömnek, hogy félállásban maradok, de nem kért belőle, és emiatt rossz kapcsolatban váltunk el. Kiszámoltam, hogy nyolc hónapra elég a pénzem, és a nyolcadik hónapban, 2007 decemberében először életemben pénzt kerestem a stand-uppal. Remélem, most már nem kell visszamennem azzal, hogy érdekelne a teljes állás is!

BM: Péter, neked pedig apukád nem szerette volna igazán, hogy színész legyél.

JP: Anyukámmal együtt igyekeztek róla lebeszélni, de akadályt nem gördítettek elém. Nagyon szerették volna, hogy legyen B-tervem és álljak több lábon, de nem éreztem úgy, hogy bármi más érdekelne. A Tanoda ráadásul a vizsgák, a próbák és az órák miatt olyan elfoglaltság volt, ami mellett nem fért bele, hogy mást tanuljak.

BM: Most már nem bánják, hogy nem volt B-terv?

JP: Nem tudom, lehet, hogy bánják, tőlük kellene megkérdezni.

CsA: Szerintem biztos, hogy nem bánják, sztár vagy!

BM: Mit kívántok 2022-re? Akár magatoknak, akár az emberiségnek.

CsA: Az emberiségnek vége van: egyre többen élünk a Földön. Emlékszem rá, hogy általános iskolában azt tanultuk, hogy ötmilliárdan vagyunk, gimnázium alatt lett hat, most pedig már nyolcmilliárdan élünk. Végünk van.

JP: Én optimistább lennék Attilánál!

CsA: Én realista vagyok. Azt szeretném, hogy minél több család találja meg a harmóniát és jöjjenek rá, hogy együtt a legjobb! Magamnak rengeteg sikert kívánnék, mert a család és a barátok megvannak. Legyen emberség a világon, hogy egy kiszáradt sivatagban tudjunk együtt nevetni…

JP:…azon, hogy legalább a kedvünk jó, és együtt halunk meg!

BM: Így fejezzük be?

JP: Nem. Én azt kívánnám az emberiségnek, hogy legyen vége ennek a bubópestisnek. Ha már megállíthatatlanul menetelünk a vég felé, legalább legyen pár év vírustól mentes. Magamnak azt kívánom, hogy dolgozhassak, továbbra is legyenek kíváncsiak az emberek az előadásomra és nevessenek!

BM: Legyen így, nagyon köszönöm, hogy eljöttetek hozzánk, és hogy beszélgettünk.

Erzsébet királynő élete különleges - többek között azért is, mert nem egy, hanem két születésnapot ünnepel. Az 1926. áprilisában született uralkodó júniusban tartja hivatalos születésnapját. Ennek története egészen 1748-ig nyúlik vissza, amikor II. György úgy határozott, hogy túl hideg van novemberben, amikor a születésnapját ünneplik, így áttette nyárra az ünnepet, hogy szép időben lehessen parádézni és ünnepelni.

A Palota dolgozói azt mondják, hogy Erzsébet királynő nem nagyétkű, ám vannak kedvencei, a sütemények közül pedig a csokoládés keksztortáért rajong. Készítsétek el Ti is a születésnapos királynő kedvencét!

Hozzávalók (egy 26 cm-es kapcsos tortaformához)

- 320 gramm keksz (háztartási, zabkeksz, vagy akár Albert keksz)

- 5 evőkanál vaj

- 120 gramm porcukor

- 160 gramm tejcsokoládé

-  1 tojás

- 400 gramm étcsokoládé (vagy 120 gramm kókuszzsír és 120 gramm Holland kakaópor)

- vaj a forma kikenéséhez

Elkészítés:

Egy lábasban felteszek vizet melegedni, és ráteszek egy kisebb lábast úgy, hogy az alja ne érjen bele a vízbe.

Egy kevés vajjal kikenem a tortaformát ügyelve arra, hogy a legkisebb zugokba is jusson a vajból.

A kekszeket nagyjából mandula nagyságúra tördelem.

A puha vajat krémessé keverem a porcukorral.

Ezalatt a víz el kellett, hogy kezdjen gőzölögni, úgyhogy a felső lábasba tördelek 160 gramm tejcsokoládét. (Az eredeti recept szerint étcsokoládét, de szerintem túl durva, ha kívül-belül étcsoki van, viszont aki töményen szereti, bátran használjon étcsokoládét!) Ha felolvadt, hozzáöntöm a vajas-porcukros krémet, és hozzáadok egy felvert tojást. Alaposan elkeverem, és leveszem a gőzről.

Hozzákeverem az összetördelt kekszekhez, majd ezt szépen beleegyengetem a kivajazott formába, és letakarva hűtőbe teszem legalább 3 órára.

Ez idő elteltével már csak a mázat kell megcsinálnunk hozzá!

A fentiekhez hasonló módszerrel étcsokoládét olvasztok (vagy kókuszzsírt, és belekeverem a keserű kakaóport). Picit hagyom hűlni, de csak éppen hogy, majd ráöntöm a tortára. Szépen végig fog csorogni az oldalán a csoki! Visszateszem a hűtőbe egy félórára, és tálalom.

Alább láthatjátok videón, hogy hogyan készül ez a finomság! 

Kép 2019-ből a Masters World Championship-ről

,,Különleges birminghami magyarok” sorozatunkban beszélgettünk már festővel, és hegedűművésszel is. Ez alkalommal egy pénzügyi vezető mesélt nekünk, aki szabadidejében testépítőként tevékenykedik, s akárcsak munkájában, ebben is maximalista, így már egy brit bajnoki címet is magáénak tudhat.

Birminghamből magyarul: Annak idején lakótársak voltunk, s ennek már több mint tíz éve. Akkoriban futni jártál. Hogyan lesz hobbi-futóból testépítő az ember?

Lipcsei Hajnalka: A futás sokáig nagyon nagy szerelem volt. Rendszeresen jártunk a barátnőmmel tíz kilométeres futóversenyekre és félmaratonokra. Egyszer az egyik futásunk alkalmával arról meséltem neki, hogy van egy testépítő munkatársam, és felvettem mi lenne, hogy ha kipróbálnánk a testépítést. Az elhatározáshoz az is kellett, hogy éppen akkor nagy változás következett be az életemben, és úgy éreztem, hogy ahelyett, hogy másról gondoskodnék, ideje kicsit magamra fordítanom a figyelmemet.

BM: Hogyan kezdődött ez a magadra figyelés?

LH: Azelőtt reggel 10 óráig képtelen voltam bármit is enni, viszont a testépítők napi ötször-hatszor esznek. Hozzá kellett szoktatnom a szervezetemet a rendszeres evéshez és edzéshez. Amikor elkezded látni az eredményt – nem azt mondom, hogy függővé válik az ember – de folyamatosan többre vágysz. Célok nélkül nem tudok létezni, így az volt az elsődleges cél, hogy formába hozzam magam, és amikor ezt elértem, kitűztem egy újabbat: nézzük meg, hogy mit lehet ebből kihozni, így elkezdtem izmot építeni. Nem volt mindig könnyű hetente hatszor elmenni az edzőterembe, viszont kijelöltem egy időpontot amikorra formába kellett jönnöm, és ez az első versenyem dátuma volt. Az első megmérettetés után sorban jöttek a következők, amikre igyekeztem szebb és jobb formát hozni, így egyik lépés követte a másikat.

BM: Mennyi időbe telt, míg elkezdted magadon látni a változást?

LH: Soha nem voltam túlsúlyos, ezért olyan 12-16 hét volt, amikor elkezdett látszani az életmódváltás és az edzés eredménye. Nagyon érdekes önismereti utazás volt ez, mert azt vettem észre, hogy ahogy változik a szervezet, úgy változik az ember felfogása is, vagy fordítva, de a kettő közt mindenképpen nagyon szoros összefüggés van. Nagyon stresszes a munkám, hiszen az utóbbi tíz évben mindig felelősséggel tartoztam emberek felé, de az edzések által teljesen ki tudok kapcsolni, mert teljesen elengedem a gondokat. Ezt nem mindenkinél a mozgás váltja ki; van aki a főzésben vagy a sétálásban találja meg azt, amitől el tudja engedni a nyomasztó dolgokat. A lényeg az ,,én-idő” amikor a figyelmet csakis saját magára fordítja az ember, és ezt olyan tevékenységgel teszi, amit szeret csinálni.

2019 - A UKBFF British Championship - Bikini Fitness 35 év + kategória nyertese második alkalommal is

BM: Mivel jár a pénzügyi vezetői pozíció?

LH: Esetemben 1500 kilométerről irányítok hét embert, akik Magyarországon dolgoznak. Mindig is nagyon szerettem a munkámat, és az elmúlt tíz évben mindig voltak, akikért felelősséggel tartoztam a munkámon kívül. A testépítéshez is ugyanaz kell, mint a könyveléshez: kitartás, folyamatosság és logika, és ugyanúgy megvannak a szabályok a testépítésben, mint a könyvelésben.

BM: Mik ezek a szabályok, amik mindkettőre érvényesek?

LH: A józan paraszti ész és a folytonosság: nem érhetünk el látható, hosszantartó eredményt rövid idő alatt, hanem folyamatosan ismételni kell ugyanazt, kisebb változtatásokkal. A testépítésnek is megvannak a maga szabályai: mit kell enni, milyen minőségű zsírokat, milyen energiaforrásból. A legtöbbek számára ez jelenti a legnagyobb kihívást, hogy nehezen szokják meg a számukra új elkészítési módokat. Én is eszem rántott húst, csak finomliszt helyett zablisztbe forgatom, és sütőben sütöm meg. Életstílust kell változtatni ahhoz, hogy az ember fenn tudja tartani a választott diétáját.

BM: Hogyan néz ki a Te étrended?

LH: Amikor csak építek, több minden megengedett, viszont a szálkásításnál tényleg nagyon vigyázni kell arra, hogy mit eszem, milyen mennyiségben. Mindkét fázisban nagyon fontos a pontosság: kimérem, amit eszem, mert tudnom kell, hogy mennyi szénhidrátot, húst és zsiradékot fogyasztok. A vacsorámat konyhamérleggel készítem: vacsorára például 85 gramm sovány marhát eszem, mellé 150 gramm zöldségfélét, és ehetek mellé 15 gramm zsiradékot, ami lehet mogyoróvaj, avokádó, vagy bármilyen egészséges zsírforrás. Ha valami nem működik, változtatni kell rajta, és a kis változtatások is nagy eredményt tudnak hozni. A folyadékbevitel is rendkívül fontos tényező.

BM: A kezdés után kilenc hónappal már az első versenyeden vettél részt. Milyen érzésekkel indultál neki a megmérettetésnek?

LH: Számomra mindig a részvétel volt a fontos, illetve az, hogy benne legyek a legjobb ötben. Kezdőként elég optimista lett volna úgy elindulnom, hogy rögtön az első versenyemet meg fogom nyerni. A célomat elértem, benne voltam az első ötben. Úgy gondolom – és ezt az edzőm is megerősítette – hogy jók a genetikai adottságaim, és az egyik legnagyobb szerencsém, hogy arányosan hízok és fogyok.

BM: Melyik volt az eddigi legemlékezetesebb versenyed akár felkészülés, akár részvétel szempontjából?

LH: A legemlékezetesebb és egyben a legnehezebb versenyem 2019 októberében volt. Hat hét volt a szeptemberi barcelonai Arnold Classic és az UK British Championship között. Előbbin úgy éreztem, hogy nem voltam eléggé szálkás, volt rajtam 1-2 kiló, amit kegyetlen nehéz volt leadni októberre. Akkor volt egy olyan időszak életemben először, és remélem, hogy utoljára, amikor három héten keresztül napi 900 kalórián éltem. Grillezett csirkemellet és halat ettem salátával. Senkinek nem kívánom, viszont nagyon erősen hajtott, hogy meg akartam tartani az angol bajnoki címemet, ezért nem volt kérdés, hogy kibírom-e. Ugyan a felvételeken nem látszik, de a verseny napjára már annyira rosszul voltam, hogy nem hallottam az egyik fülemre. Nem sokkal ezután volt a világbajnokság, amire a legjobb formámban mentem. Az erre való felkészüléskor már 2000 kalóriát ehettem, az edzés is nagyon jó volt, erősnek éreztem magam, és ugyan a 7-8. helyen osztoztam döntetlenben, nagyon meg voltam elégedve magammal.

Photo shoot 2019 decemberéből

BM: Tervezed feladni a pénzügyi munkádat és teljes állásban a testépítéssel foglalkozni?

LH: Anyagilag semmiképpen nem érné meg, ráadásul nagyon szeretem a munkámat. Keményen megdolgoztam azért, hogy elérjem azt, ahol most tartok, és nem adnám fel. Ráadásul nem csak számokkal foglalkozom, hanem emberekkel is, akiket összetarthatok és motiválhatok, úgyhogy megvan az egyensúly.

BM: Testileg rengeteget változtál, de lelkileg mit kaptál a testépítéstől?

LH: Nagyon sok mindent, de legfőképpen önbizalmat. Ha tudod azt, hogy ezt meg tudod csinálni, akkor nem kételkedsz a felől, hogy másra is képes vagy. A mi generációnknak vannak önbizalom-problémái, és nagyon sokat segített a testépítés abban, hogy ezt legyőzzem.

BM: Mondtad, hogy célok nélkül nem tudsz létezni, így a koronavírus biztosan több célod elérésétől is megfosztott. Most, hogy látjuk a végét, mik a céljaid?

LH: A koronavírus alatti idő sem telt tétlenül, mert a munkámra, és a karrieremre tudtam koncentrálni. Rengeteget dolgoztam, az itthoni edzés mellett magammal is foglalkoztam. A tervem az, hogy év végén, vagy jövő év elején szeretnék színpadra lépni, természetesen annak függvényében, hogy hogyan alakul a koronavírus-helyzet Európában. A profi kártyát is megkaptam, így amatőrökkel nem versenyezhetek már, mint ahogyan eddig, így sokkal magasabb lesz az elvárás és a színvonal.

BM: Ez inspirál, vagy megijeszt?

LH: Mindkettő, de inkább azt mondanám, hogy ösztönzően hat rám, mert látom, hogy kik ellen kell majd versenyeznem. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de ha mindent megteszek, amit a kereteimen belül meg tudok tenni, akkor elégedett leszek. Remélem, méltó leszek arra, hogy profikkal versenyezzek, olyanokkal, akiknek erről szól az életük, ezt csinálják egész nap. Én napi 10-12 órás munka mellett szeretném felvenni velük a versenyt, és bízom benne, hogy nem vallok szégyent.

Hajnalkát Joanna Wolosz készíti fel a versenyekre a BodyByJo csapatában. Instagramon a @bodybyjoteam-en találhatóak meg, vagy a honlapon: www.bodybyjo.team/

A képek további felhasználása engedélyköteles!

Április 9-én 99 éves korában elhunyt Fülöp, Edinburgh hercege.

Fülöp Korfu szigetén született 1921-ben I. Konsztantinosz, görög király unokaöccseként. Másfél éves korában családjának menekülnie kellett, így európai rokonoknál húzták meg magukat egészen addig, míg 1930-ban Angliába nem kerültek. Fülöp 18 éves volt, amikor megismerkedett harmad-unokatestvérével, az akkor 13 éves Erzsébettel, akit 1947 novemberében feleségül vett. Eközben katonai szolgálatot is teljesített, több csatában részt vett, főhadnagyi rangot is kapott.

A herceg szeretett a konyhában tevékenykedni: amikor feleségének, II. Erzsébetnek elfoglaltsága volt, Fülöp rendszeresen ment le a konyhába, hogy ellesse a szakácsok trükkjeit. Nem egyszer fordult azonban elő, hogy ő tanított valamit: Darran McGrady a királyi palota egykori séfje úgy emlékezett, hogy Fülöp herceg tanította meg neki, hogy a késes megoldás helyett hogyan lehet egy kanál segítségével meghámozni a mangót.

McGrady séf elmondása szerint a herceg egyik kedvenc étele a lazacos coulibiac volt, mely ugyan orosz étel, mégsem áll messze az angol konyha jellegzetességétől: a töltelék leveles tésztában van kisütve.

Így készült Fülöp herceg számára a lazacos coulibiac, melyhez egy finom paprikás szósz dukált:

 Hozzávalók:
- 50 gramm főtt rizs
- 1 ek. vaj
- 10 dkg gomba
- 2 főtt tojás
- 175 gramm friss lazac
- 375 g leveles tészta
- egy csapott tk. szárított tárkony
- só, bors
- 1 tojás (a kenéshez)
A szószhoz:
- 2 piros kaliforniai paprika
- 25 ml húsleves (vagy ugyanennyi víz és só/ételízesítő)

A koronavírus minden országban átírta az oktatás eleddig megszokott rendjét. A magyarországi iskolabezárások után egy héttel Angliában is áttértek az otthoni oktatásra.

A távtanítást természetesen az iskolák szervezték meg, ám az állam is ad segítséget. A Kormány honlapján tantárgyanként találhatóak információk arról, hogy hogyan, milyen segítséggel érdemes tanítani otthon a gyerekeket. Többek közt azt is listázzák, hogy milyen kiadók szálltak be az online oktatásba, s nyújthatnak segítséget az olvasás, matematika és tudományok elsajátítására otthoni körülmények között.

Az iskolák bízván abban, hogy a szülők tudnak segíteni gyermekeiknek, már a lezárások elején küldtek tanulócsomagot, amivel otthon is lehet haladni. A hivatalos tanács szerint a gyerekeknek napi három óránál több gyakorlásra nincs szükségük, hisz nem a földrajz házi feladatra fognak emlékezni, hanem a körülményekre, ahogyan a házi feladat elkészült. Arra kérték a szülőket, hogy olyan környezetet alakítsanak ki gyermekeiknek, amiben a tanulás könnyed, nem nyomasztó.

A BBC összeszedett pár tanácsot számukra, amelyekkel könnyebbé tehetik saját és gyermekeik életét az otthoni tanulás alatt:

• Alakítsunk ki egy rutint. Ha lehetséges – ajánlja a BBC – a gyerekeket ébresszük fel úgy, hogy reggel fél 9-re öltözzenek fel, és reggelizzenek meg, mert ha az iskola újra nyit, nem fogja váratlanul érni őket a korai kelés.
• Órarend kialakítása. Azt javasolják, hogy a tanulás minden nap ugyanabban az időpontban legyen, így a gyerekek tudják, hogy ha vége a napi gyakorlásnak, onnantól játszhatnak.
• Több dolgot gyakoroljanak. Nagyon fontos, hogy ne essen ki a gyerek se a matematikából, se az írásból, se az olvasásból, úgyhogy nagyon fontos, hogy ezt a hármat minden nap gyakorolja.

Otthoni oktatás a gyakorlatban

Maga az oktatás menete iskolánként változó, így megkérdeztük a birminghami szülőket arról, hogy náluk hogyan zajlik a tanítás, mennyi segítséget kapnak, s azt is, hogy ők és a gyerekek hogy bírják az otthoni oktatást.

Az iskolák általában egy applikáción keresztül tartják a kapcsolatot a szülőkkel, és szinte minden szülő úgy nyilatkozott, hogy a tanárok mind rendkívül segítőkészek. Néhány iskola vasfegyelemmel indított, így kérvényezni kellett, hogy ne adjanak annyi feladatot, mintha a gyerekek iskolában lennének, hiszen lehetetlen megoldani őket. Sok oktatási intézmény lazábban veszi most az oktatást, ám van olyan is, amelyik naponta tölti fel az aznapi oktatóvideókat és a kérdéseket, melyeket aznap vissza kell küldeni a tanároknak.

A Birminghamben és a Coventryben lévő magyar tanodák szintén videókat töltenek fel történelemről, zenéről, kertészkedésről, így mutatván a gyerekeknek érdekességeket a világról.

A zeneoktatást nehezíti, hogy nem minden gyereknek van otthon hangszere, és akinek van azoknak a helyzetét is nehezíti, hogy az interneten csúszással megy át a hang, illetve a finom zenei hangok át sem mennek. Előny azonban, hogy azok, akiknek van otthon hangszere sokkal többet tudnak gyakorolni akár egyedül is.

Így élik meg a szülők az otthoni oktatást

Van olyan szülő, aki szerint elég lenne az alaptantárgyakat oktatni otthon, de sokan vannak, akik teljesen meg vannak elégedve. Többen aggódnak saját és más szülők pedagógiai képességei miatt, és bizonytalanok, hogy hosszútávon jó-e a gyerekeknek, ha tőlük tanulnak.

Több szülő a helyzettől függetlenül is kénytelen dolgozni járni, vagy otthonról dolgoznak mindketten továbbra is nyolc órában, így képtelenek megoldani a gyerekekkel való foglalkozást.

Közös vonás volt a válaszokban, hogy a szülők lelkiismeret-furdalást éreznek, amiért nem a nap 24 órában foglalkoznak a gyerekekkel, s összességében úgy érzik, hogy ők nehezebben bírják a bezártságot, mint csemetéik.

És a gyerekek?

A legtöbb gyereknek nagyon hiányoznak a barátai az iskolából, és a tanodákból, továbbá a különböző programok, szülinapok, állatkertek, egyéb már beígért mókák. A kicsik egyre nehezebben viselik azt, hogy csak szüleik és testvéreik társaságában vannak, így a négy fal közt töltött programok egyre unalmasabbak számukra. Több szülő most ruház be biciklire, s viszi ki a gyerekeket elhagyott mezőkre elsajátítani a kerekezés csínját-bínját, úgyhogy kalandok most is érik a gyerekeket, legfeljebb nem annyira izgalmasak, mint ezelőtt.

Több szülő gond és munka nélkül lehet otthon, hiszen a fizetésüket ugyanúgy kapják (erről a következő bejegyzésünkben olvashattok majd) s a családok mind nagyon hálásak a több időért, amit együtt tölthetnek.

A Szomszédnéni Produkciós Irodával, azaz Bálint Ferenccel és Tóth Szabolccsal a birminghami fellépésük után beszélgettünk.

Birminghamből Magyarul: Családtagjaitok el szoktak menni a fellépésetekre?

Bálint Ferenc: Édesanyám mindig eljön megnézni az új műsort. A turnékat úgy szoktuk szervezni, hogy akkor megyünk Zilahra, amikor ő ráér. A feleségem is csak az új előadásokra szokott eljönni, mert amúgy már a könyökén jön ki. Sokszor utaztunk együtt, több fellépésre eljött, így vannak olyan poénok, amiket ő jobban tud, mint én.

Tóth Szabolcs: Ha egy-egy társaság eljön Budapestre megnézni az előadást, akkor a barátnőm otthon marad, mert már annyiszor látta, hallotta, hogy már elege van belőle. Néha meglepnek családtagjaim. Az egyik csíkszeredai fellépésemre a szüleim meglepetésként elhozták a nagymamámat és beültették az első sorba. Olyan kicsi volt a terem, hogy nagyjából fél méterre ült tőlem a nagymamám, vele szemben álltam. Azzal készültem aznap, hogy ő és nagytatám hogyan perlekednek egymással és kénytelen voltam ezt elmesélni, lévén más anyagom nem volt. Láttam a szemén, hogy ő el tudná mondani jobban is.

BM: Más otthon, Erdélyben fellépni, mint Magyarországon?

TF: Olyan szempontból más, hogy van néhány jelenetünk, ami csak Erdélyben érthető. Ezek a helyi viszonyokra vannak kihegyezve, például a román-magyar együttélésre. Ezeket nem tudjuk előadni Magyarországon, mert nem értik ezt a helyzetet. Egy erdélyi fellépéskor előbányásszuk ezeket a jeleneteket és előadjuk, de ez csak olyan 5 perc. Másban nem szoktunk eltérni a megszokott műsortól. Sok különbség van közönség és közönség között, de nem az alapján, hogy minden erdélyi néző ilyen, minden magyarországi olyan.

BF: Van néhány jelenetünk, ami kifejezetten magyarországi szemmel, füllel érthető csak, ami például az okmányirodáról, a kormányablakról szól, ami digitalizálva van, de mégsem működik. Ezt próbáltuk Erdélyben előadni, de nem értették, mert ott száz évvel ezelőtti viszonyok vannak.

TSZ: Magyarországon sorszámot húzol, Erdélyben meg verekedsz, hogy te kerülj előre. (nevet)

BF: És mikor odaértél, akkor elküldenek egy másik intézménybe, majd a bankba, ahol be kell fizetni egy bélyeget, amit a harmadik helyen kell megvásárolni.

BM: Hosszú évek óta Budapesten éltek. Azt tekintitek otthonnak? Könnyű volt a beilleszkedés?

BF: Azt tekintem otthonomnak, ahol a párom van, így nekem már Budapest az. Rendszeresen járok lakógyűlésre, hat néni és én, úgyhogy úgy érzem, hogy elég jól beilleszkedtem.

TSZ: Igen, van az az érdekes helyzet, hogy eljövök otthonról haza, itthonról odahaza. Amikor Csíkszeredába megyek, van ilyen érzésem, de a lakcímkártyám nekem is Budapestre szól. Oda vettem polcot, abba a lakásba. Az az otthonom, ahol felszerelek egy polcot a falra.

BM: Van valami, ami nagyon hiányzik otthonról?

BF: Van egy hangulata, amit én nagyon szeretek, hogy egy kicsit lazább az élet, senki nincs úgy befeszülve. Budapesten jellemzőbb, hogy határidők között élik az emberek az életüket, ráadásul mindenről megvan a véleményük. Az erdélyi élet egy kicsit nyugodtabb.

TSZ: Igen, pontosan. Kolozsváron éltünk 10 évet. Egy baráti sörözést nem kellett megszervezni előtte két héttel rengeteg email és telefon árán. Most Budapesten, ha találkozni akarunk valakivel, azt jó idejében el kell kezdeni szervezni. Kolozsváron, ha úgy alakult, kimentél egy este, biztos találtál ott valakit. Ez a közvetlenebb viszony egy kicsit azért hiányzik. Meg a pacalleves is. Pacalpörkölt van Magyarországon, de én a pacallevest jobban szeretem, amit csak Erdélyben lehet kapni. Amikor oda megyünk fellépni, az egyik első dolog, hogy megállunk és eszünk egy pacallevest.

BM: Barátnődet, feleségedet hogy ismerted meg? Tudta, hogy a Szomszédnéni egyik tagjával találkozott, vagy ez csak később derült ki? Ismerkedésnél ez előny, vagy hátrány inkább?

BF: Az enyém tudta. Már ismertük egymást, mielőtt összejöttünk volna és nagyon utált engem. Ez úgy tűnik, megváltozott, mert igent mondott, amikor megkértem a kezét és pap előtt is fenntartotta ezt a válaszát. Szerintem most már annyira nem utál.

TSZ: Hat évvel ezelőtt ismertem meg a páromat Budapesten, aki már ismert engem a tévéből, Youtuberől, ami hozzájárult ahhoz, hogy szóba állt velem.

BM: Hogyan jött az Erdélyi Humorfesztivál ötlete?

BF: A Kolozsvári Magyar Diákszövetségben nagyon akartunk valamit csinálni. Horváth Zsolt barátommal kitaláltuk, hogy legyen egy humorfesztivál. Az ötlet Szabolcsnak is megtetszett. Megszerveztük az első Erdélyi Humorfesztivált, ami olyan nagy siker lett, hogy utána két-három évig nem is szerveztünk többet. (nevet)

TSZ: Ültünk a babérjainkon, hogy sikerült egyet megszervezni. (nevet)

BF: Pár év múlva újra életre hívtuk a humorfesztivált, amit utána még 11 éven keresztül folyamatosan megszerveztünk. Akkor átadtuk a fiatal generációnak és ma már ők szervezik.

TSZ: A Kolozsvári Diákszövetségben találkoztunk mindannyian. Akkoriban, - ahogy gondolom, ez ma is így van - sok kreatív ember gyűlt össze, lendületünkben voltunk mindannyian, fiatalok voltunk, elkerülhetetlen volt, hogy valami ne szerveződjön.

BF: Abból a társaságból került ki Szatmárnémeti városmenedzsere, az Országos Romániai Magyar Demokrataszövetség ügyvezető elnöke, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, két humorista és még nagyon sokan mások. Mindenki akart valamit csinálni és szerencsére lett ennek eredménye is.

BM: Rengeteg fellépésetek van, sokat utaztok. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni a családdal, a párkapcsolattal? Okoz ez valami problémát?

TSZ: Szerintem az okozna problémát, ha nem utaznánk ennyit és állandóan egymás nyakán ülnénk. Kell ez néha, ahhoz, hogy harmonikusan éljünk. Így megvan mindkettőnknek az a kis ideje, amikor csak magával van, nem a másikkal.

BF: Olyan munkája van a páromnak, hogy ő is sokat utazik, így harmonikusan távol vagyunk egymástól. Azért vagyunk már 13 éve együtt, mert nem megyünk egymás idegeire.

BM: Van igazán emlékezetes fellépésetek? Akár rossz, akár jó értelemben?

BF: A birminghami fellépés nagyon-nagyon jó volt. Komolyan, nem bókolok! Csúcsfellépése volt a karrierünknek, nagyon szerettük.

TSZ: Igen, még mindig emlékszünk rá, pedig már egy nap eltelt és pár sört is megittunk utána. (nevet)

BF: Nagyon nem emlékezetes, életünk második fellépése Marosvásárhelyen, azt hittük, hogy nagyon jók vagyunk, de kiderült, hogy nem. Meg is dobáltak minket üveggel, székekkel, de szerencsénk volt, mert nem találtak el. Egy ilyen törés után lehetett volna bármi, de szerencsére folytattuk a humort, mert ha ott, akkor abbahagyjuk, most biztos nem beszélgetünk itt.

BM: Jó, hogy nem vette el a kedveteket ott az elején egy ilyen kudarc.

TSZ: Nekem elvette. Eszem ágában sem volt még egyszer színpadra lépni bárhol a világon, de aztán meggyőzött Béfé. (Béfé Bálint Ferenc beceneve – a szerk.)

BM: Hogyan születik meg egy-egy új előadás? Már nem laktok együtt, így is sikerül időt szakítani a közös munkára?

TSZ: Noha ketten vagyunk a színpadon, de többnyire magányosan dolgozunk, egymagunk állítjuk össze a saját jeleneteinket, ötleteinket és utána találkozunk, megbeszéljük. Hosszabb az a rész, amikor kitaláljuk, megírogatjuk, átküldjük egymásnak interneten, beleszólunk, megvitatjuk és aztán utána találkozunk és próbálunk egy kicsit, ötletelünk még rá.

BM: Mindenki beleviszi a saját személyiségét?

BF: Igen, meg extra poénokat. Nem úgy születnek jelenetek, hogy megírjuk és kész van, hanem előfordul, hogy egy jelenetnek van hét-nyolc verziója is, mert mindig frissül. Nézzük, hogy a közönség mit vesz, mit nem vesz és ennek függvényében kihúzunk belőle dolgokat, vagy átírjuk. Addig változik, amíg vagy elégedettek vagyunk vele, vagy megunjuk már tovább írogatni és hagyjuk úgy, ahogy van, vagy kidobjuk.

BM: Van közös fellépésetek Litkai Gergellyel is. Az az előadás is hasonló módon született?

TSZ: Vannak úgynevezett „geg-partyk”, amikor összeülünk hárman Litkai Gergellyel. Együtt vagyunk pár órát, dobálunk be ötleteket, jegyzetelünk, hazamegyünk és abból az anyagból megpróbálunk összeállítani valamit.

BF: Egy jelenethez sokszor elég csak egy vicces alaphelyzet és akkor könnyű megírni. Ha megvan egy csavar, abból könnyű építkezni és mi ezeket a csavarokat keressük.

BM: Amikor egyetemisták voltatok, Bálint Ferenc ötlete volt, hogy közösen lépjetek fel. A stand-up általában egyszemélyes műfaj, miért gondoltad úgy, hogy jobb lenne, ha ketten (illetve egy időben hárman) lennétek?

BF: Akkor még nem volt annyira mainstream a stand-up comedy.

TSZ: Nem is ismertük azt a szót, hogy stand-up comedy. Ismertem a Monthy Pythont, Andy Kaufmant, de stand-upról még nem hallottam.

BF: Markos-Nádas, Markos-Nádas-Boncz kazettákat vásároltam, valamint a Rádiókabaréban rengeteg jelenet volt és úgy gondoltam, hogy izgalmas, ha egyszerre több ember van a színpadon és együtt csinálnak valamit. A stand-up szerintem sokkal nehezebb is. Hofi ennek a legnagyobb művelője volt és az, amit ő csinált szerintem nagyon nehéz volt. Kevesen tudtak csak felérni vele, egy időben Nagy-Bandó Andrásnak sikerült. Mindenesetre ez egy nehéz műfaj, ezért inkább jelenetekben gondolkodtunk, mert az könnyebb.

BM: El tudjátok képzelni a karriereteket egymás nélkül?

TSZ: Ha valamelyikünk meghal, akkor kénytelenek leszünk elképzelni. Ebbe soha nem gondoltam bele. Lesz egy ilyen idő valószínűleg, hisz kicsi az esélye, hogy egyszerre haljunk meg. Ugyanakkor annyit utazunk együtt, hogy mégis megvan annak is az esélye, hogy egyszerre távozunk.

BF: Egyikünk beszédet fog mondani a másik temetésén.

TSZ: Ha kell választani, én szívesebben mondok beszédet, minthogy hallgassam. (nevet)

BM: Ha nem történik egy fatális baleset, akkor nem gondolkodtok azon, hogy külön karrierbe kezdjetek?

TSZ: Nem gondolkodunk. Ebben a felállásban mind a ketten megtaláljuk a megfelelő önkifejezési formát. Van olyan estünk is, ahol külön vagyunk a színpadon, a címe Együtt és külön. Ebben mindkettőnknek van 40 perce, amikor úgy alakítjuk a műsort, ahogy szeretnénk. Az stand-up.

BF: Egy klasszikus fellépésben is van jelenet, stand-up is, tehát minden lehetőség adott. Szabolcsnak volt egy olyan műsora, hogy hangok segítségével szórakoztatott és azt is sikerült megcsinálni a Szomszédnénin belül, úgyhogy mindenre van lehetőség.

BM: Ha nem humorista lennél, mivel foglalkoznál?

BF: Sokáig voltam nem humorista. Hat évig dolgoztam kommunikációs tanácsadóként, amit akkor hagytam abba, amikor már nagyon-nagyon sok fellépésünk lett. Pár évig csináltam úgy, hogy nem jártam be dolgozni, vagy nagyon ritkán jártam be, de egy idő után érzetem, hogy így ki fognak rúgni. Nem is nagyon akartam már többet azzal foglalkozni, így mindenki örömére elváltak útjaink.

TSZ: Én építésznek indultam. Egy időben építész és humorista voltam, ami enyhe zavart okozott mind a két oldalon az emberek szemében. Valaki tervet rendeltem tőlem és megtudta, hogy humorista is vagyok, akkor elbizonytalanodott, hogy jó embert bízott-e meg a háza megtervezésével. Hogy ha most valamiért abba kellene hagyni és nem humorista lennék, akkor már nem lennék építész, mert sok idő telt el, és rengeteget változott a szakma. Sokkal inkább szeretnék egy olyan foglalkozást, amiben nem állandóan a munkán jár az agyad. Az építészet estében is, ha van egy terv, akkor állandóan azon gondolkodsz. Ez a humorban is így van. Ha készül egy új előadás, akkor folyamatosan ott jár az agyad, úgyhogy szerintem én buszsofőr lennék. Hazamész 8 óra munka után, leparkolod a buszt és utána nem jár azon az agyad, hogy melyik a következő megálló. Van egy barátom, aki nemrég végezte el a tanfolyamot, buszsofőr lett, nemrég találkoztam vele, ő vezette a buszt. Egy kis irigység volt a szívemben.

BF: Ha megkéred, biztosan átadja a parkolóban. (nevet)

BM: Hogy látjátok magatokat mondjuk tíz, vagy húsz év múlva? Maradtok a humornál?

BF: Ezt a kérdést sokszor feltették már nekünk és nincs rá válaszunk, mert nincsenek nagy távlati terveink. Megpróbálunk a jelenből a legtöbbet kihozni. Fogalmunk sincs. Megkaptuk a Bonbon-díjat és a Karinthy-gyűrűt. Más ilyen díj nincs a magyar humorvilágban, tehát innen már csak lefelé vezet az út, ennél már csak rosszabb lesz.

TSZ: A legnagyobb tervemet és célomat még egyetemistaként fogadtam meg. Kollégistaként Kolozsváron öten voltunk egy szobában, akkor elhatároztam, hogy egyszer lesz egy saját szobám internetkapcsolattal. Rá négy évre ezt elértem és azóta is egy kicsit zavarban vagyok, hogy mi legyen a következő dolog, amit megvalósítok. Nem sikerült ennyire erős elhatározottsággal kitűzni egy újabb célt. Szerintem, ha kéne kívánni valamit, akkor azt kívánnám, hogy legalább ugyanígy menjen tovább ez a humor biznisz, mint most.

Magyarországon a farsanghoz több néphagyomány is kötődik, hogy csak a legízletesebbet említsük, például a farsangi fánk sütése. A bálokban, vidám mulatságokban gazdag farsangi időszak vízkereszttől (január 6.) húshagyókeddig, a nagyböjt kezdetéig tart.

Emlékszem, amikor kisebbek voltunk szívesen beöltöztünk, aztán ahogy nőttünk, úgy vált ez a szokás egyre cikisebbé és a beöltözés örömét „mi nagyok” (lehettünk 11-12 évesek) meghagytuk a kisebbeknek. Aztán gondoltunk egyet és 14 évesen csoportosan öltöztünk be újra, mert rájöttünk, hogy ez milyen jó buli. Sokan gondolták így ezt itt is, hiszen a Birminghami Magyar Tanoda farsangi családi napjára már két héttel a rendezvény előtt elkelt minden jegy. Lássuk miért is szeretjük a farsangot Birminghamben:

1. Vendégünk volt Gryllus Vilmos, akinek a dalait a gyerekek és a szüleik is kívülről fújják. Nagy szeretettel lépett fel nálunk is, műsorát a kicsik reakcióját nézve testre szabta és közben is bíztatta a közönséget, hogy mondják a kedvenceiket, nehogy azok közül kimaradjon valami. Ilyenkor a legkisebbek figyelme is megnő, észre sem vettük, és elrepült a vele töltött óra. A koncert végén dedikált és megszámlálhatatlan közös kép készült vele.
2. A koncert után felvonultak a jelmezesek, a hercegkisasszonyoktól, csiga-bigán, Hupikék Törpikéken, pilótán és léghajóson át egészen a Legó-családig, hihetetlen házi kivitelezésű jelmezeket is láthattunk. Természetesen a zsűri nem volt könnyű helyzetben, de igyekeztek a kreativitást, az ötletet díjazni. Jellemzően itt is a kisebbek öltöztek be, de nagy vidámságot hoztak azok a családok, ahol mindannyian (még nagyszülők is) beöltöztek, hogy együtt nevessék végig a napot.
3. A rendezvény egyik vonzereje kétség kívül a büfé, ahol fánkot, lángost és más finomságokat lehetett vásárolni.
4. Nagyobb rendezvényeinken rendszeresen biztosítunk helyet magyar vállalkozóknak, akik gyönyörűszép kézműves termékeiket, kenyeret, vagy éppen könyveket kínálnak.
5. Felnőttek és gyerekek egyaránt örülnek a közösségnek, ahol lehetőségük van magyarul beszélni, magyarokkal találkozni.

Legközelebb március 7-én a Szomszédnéni Produkciós Iroda önálló estjére vár mindenkit a Birminghami Magyar Tanoda és Kulturális Központ.

A lengyel néphagyomány szerint, aki farasangkor nem fogyaszt fánkot, az egy évig boldogtalan lesz. Nem éri meg kockáztani, ma még lehet fánkot sütni! A fánk Magyarországon is a farsangi időszak kedvelt eledele. Rengeteg népszokás és hiedelem köthető hozzá. A lányos hához háztűznézőbe érkező legényt fánkkal kínálták. Ha a lány megfelezte a fánkot a legénnyel, akkor viszonozta a legény szerelmét. A szalagos fánk közepén végigfutó szalag maga is a jegygyűrűt jelképezi. Hogyan készül a tökéletes szalagos fánk?

Hozzávalók:

60 dkg finomliszt

8 g szárított élesztő, vagy 3 dkg friss élesztő

3-3,5 dl langyos tej, amennyit a liszt felvesz

4 ek cukor

4 tojás sárgája

8 g só

8 dkg olvasztott vaj

Sütéshez: olaj

Elkészítés:

A friss élesztőt egy kevés langyos tejben, egy csipet cukorral felfuttatjuk. Ha szárított élesztőt használunk, azt nem kell felfuttatni, csak a langyos tejben elkeverni. A többi hozzávalóból lágy tésztát dagasztunk. A tésztát meleg helyen, kiolajozott tálban nagyjából 1,5 óra alatt duplájára kelesztjük. A megkelt tésztát lisztezett felületen ujjnyi vastagra nyújtjuk. Fánkszaggatóval kiszaggatjuk, majd konyharuhával letakarva kb fél órát kelesztjük.

Közben egy nagyobb lábasban, vagy magas falú serpenyőben 170 fokra melegítjük az olajat. A lábasban kb. 3-4 cm magasan álljon az olaj. A fánkokat egyesével az olajba tesszük. Minden fánk tetején az ujjunkkal egy mélyedést készítünk, ez a fele kerül először az olajba. Az edényt fedővel letakarjuk és a fánkokat nagyjából másfél percig sütjük. Közben a fánkok a forró olajban alaposan megkelnek, ezért fontos, hogy egyszerre ne tegyünk túl sok fánkot az olajba. Amikor a lyukas oldala megbarnult, a fánkokat megfordítjuk és még másfél percig sütjük, ezúttal már a fedő nélkül. A forró fánkokat papírtörlővel borított tányéron lecsöpögtetjük.

Porcukorral megszórva és lekvárral tálaljuk. Frissen, melegen az igazi, de ha másnapra is marad belőle, akkor forró sütőben pár perc alatt átmelegítve fogyasztjuk.

Mi a titka a finom, mutatós szalagos fánknak? A legfontosabb, hogy a tésztát alaposan dolgozzuk ki és kelesszük meg (de semmiképpen ne hagyjuk túlkelni!). Az alulkelesztett tészta nem elég levegős, túl sok olajat szív magába, a közepe nyers marad. Szintén nagyon fontos, hogy az olaj ne legyen se túl hideg, se túl forró. Az első esetben a fánk túl sok olajat szív magába, a második esetben kívül megég, belül nyers marad.

A kimaradt tojásferhéjét le lehet fagyasztani, vagy fel lehet használni madártej készítéséhez.

Jó étvágyat!

Az eredeti recept itt olvasható: https://www.limarapeksege.com/2009/01/szalagos-farsangi-fank.html

Rőmer Ádám a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, a torontói Glenn Gould Schoolban és a berlini Művészeti Egyetemen szerezte diplomáit hegedűből, brácsából és barokk brácsából. Születésétől kezdve hallotta és szívta magába a magyar népzene és a klasszikus zene nyelvét, elsősorban szülei, Rőmer Ottó és Király Márta révén

Mesterkurzusokat adott Taiwanban, a grazi Művészeti Egyetemen, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, a debreceni Nyári Akadémián és Brazíliában.

Birminghamből Magyarul: Mennyire volt egyértelmű, hogy zenész lesz belőled?

Rőmer Ádám: Teljesen egyértelmű volt. Azt hiszem, hogy semmi másban nem voltam igazán jó, talán csak az asztalifociban, amiből igen nehezen lehetne egy komolyabb pályát elképzelni. Nem nagyon volt más reális választásom és nem is érdekelt semmi ennyire komolyan. Amikor a szüleim látták, hogy megvan az adottságom is a zenéhez, akkor szisztematikusan elkezdték tovább fejleszteni, mert önmagában az adottság, a tehetség ma már szinte semmire sem elég, csak esetleg valami nagyon kivételes esetben.

BM: Van testvéred?

RÁ: Igen van, természetesen ő is zenész. A húgom népzenei kontrás és utoljára szeptemberben járt itt, éppen akkor volt egy londoni táncház, ahol együtt muzsikáltunk. Én viszonylag későn fordultam a népzene felé komolyan és amikor 1-2 év után már tudtam valamit – mert mindig igyekszem a legmagasabb minőségre törekedni – és először tudtunk együtt játszani, a húgom és apukám is, az tényleg nagyon különleges volt. Egyébként apukám is klasszikus alapképzettségű, klasszikus zenét is játszik a mai napig is, csak sokkal kevesebbet. Az elmúlt 30-40 évben szinte csak népzenével foglalkozott, és foglalkozik most is.

Rőmer Judit, Rőmer Ottó, Rőmer Ádám

BM: A külföldi pályád hogyan indult?

RÁ: 1994-ben hozott össze a sors Fenyves Loránd professzorral, aki még 1936 környékén hagyta el az országot. Vele találkozhattam egy mesterkurzus keretében Debrecenben, ahová nem volt könnyű bejutni, egészséges verseny zajlott érte, de szerencsém volt és játszhattam neki. Akkor, amikor először találkoztam vele, azt gondoltam, hogy én mindenképpen nála, vagy egy ilyen kaliberű tanárnál szeretnék tanulni. Olyan átfogó, kiforrott módszerrel tanított, megfogott a nyelvezete, a zeneisége, és természetesen neki is az egész élete a zene körül forgott. Ez engem nagyon vonzott és mindent megtettem volna, hogy legalább egy évet nála tanulhassak, ezért egy évre felfüggesztettem a tanulmányaimat a Zeneakadémián, majd mikor lehetőség adódott arra, hogy tovább maradjak, akkor még további egy évre. Ezután döntenem kellett, hogy hazamegyek és befejezem az Akadémiát vagy maradok. Végül maradtam, így töltöttem Kanadában, Torontóban hét évet. Befejeztem a Zeneakadémiát is, és nekem, mint debreceninek az volt a legkézenfekvőbb, hogy a kihelyezett debreceni tagozaton fejezzem be.

BM: Torontó után egyből Anglia következett?

RÁ: Előbb még a lipcsei Gewandhausban és a Berlini Rádiózenekarban játszottam, és utána, 2009-től lettem a City of Birmingham Symphony Orchestra szólamvezető művésze. A régi brácsatanárom javasolta nekem ezt a zenekart, úgyhogy próbát játszottam a szólamvezetői pozícióra és nagyon szimpatikusak voltak, a németországi munkaköri atmoszféra után, frissen hatott. Emellett a Birmingham City University állandó vendégtanára is vagyok. Európa szinte minden országában felléptünk már, Európán kívül pedig Japánban, Kínában, Indiában és Kelet-Timórban, Kanadában az USA-ban, Kolumbiában, Mexikóban, Brazíliában, Argentínában és Ausztráliában vendégszerepeltünk.

2010 óta állandó brácsása vagyok a Simon Standage vezette Salomon historikus vonósnégyesnek, akikkel számtalan helyen koncerteztünk, illetve Simon Standage-dzsel együtt többször is felléptem, mint szólista az English Haydn Fesztiválon.

BM: Szóló vagy zenekar? Ezt mi határozza meg?

RÁ: Először is a realitás és az adottságok és egyéniség kérdése is. Nagyon befolyásol bennünket a média, talán jobban, mint valaha. Az nem is valóság, amit látunk, hanem egy bizonyos szűrőn, filteren átmegy, és egy csövön keresztül kapunk valamit. Hatalmas a versenyszellem, főleg Kelet-Európában. Versenyre kell menni, meg kell nyerni és ez szerintem a zenének, mint az intelligens együttműködés és kommunikáció nemzetközi nyelvének teljesen a természete ellen vall. Ijesztően eköré orientálódik minden, talán azért is, mert annyira sarkosan kezeljük a dolgokat Kelet-Európában: vagy szólista leszel, vagy megbuktál, pedig annyi lehetőség van még ezen kívül. Én is igyekeztem egy ideig, minél több helyre járhassak szólózni hegedűvel, de rájöttem, hogy a brácsázást sokkal jobban élvezem, és minden szempontból kielégítőbb számomra. Megtaláltam a saját zenei hangomat, amin keresztül a legkifinomultabban tudom kifejezni magam. Ettől még nem kell abbahagyni a hegedülést, csak időt kell rá találni és ez most nekem a népzene. A másik szenvedélyem a kamarazene. Az együtt muzsikálás egy kisegyüttesben szerintem mindennek a csúcsa, és aki ide mint zenész eljut, az tudja és észreveszi. Attól még ki fog tudni állni az ember szólózni is, ahogy időnként én is, Japántól Németországig, már mindenhol megfordultam. Azt is nagyon élvezem, de állandóan szólót játszani nekem nem való, ezt csinálja az, aki erre igazán rátermett. Ez valójában egy életforma. Állandó utazás, mindig nagyjából ugyanazt a 10-15 hegedűversenyt vagy 5-6 brácsaversenyt játszani és aztán a hotelszoba falát nézni. Ezt nem látják az emberek a televízión keresztül, csak azt, hogy rengetegen tapsolnak neked, hogy sztár leszel, de ennek is megvan ugyanúgy az árnyoldala is. Természetesen vannak kitűnő zenész kollégaim, akik teljes mértékben ki tudjak élni magukat, mint hangszeres szólisták, nekik ez való, ehhez van a legnagyobb affinitásuk, képességük. Én a zenekari játékban, a kamarazenében és a népzenében élek igazán és azt gondolom, ez így van rendjén.

BM: Több országban éltél, zenéltél. Hogyan fogadtak ezekben az országokban, miket tapasztaltál?

RÁ: Kanada talán a legbarátságosabb, de én legszívesebben összegyúrnám az országokat. A kanadai nyitottságot, a multikulturalizmust – ami náluk tényleg működik – azzal a hozzáállással ami a német nyelvterületeken van. Náluk az, hogy a kultúrára szükség van, nem kérdés és a művészet náluk igazi emberformáló, tanító, egyéniségfejlesztő dolog, nem pedig csak szórakoztatás, mint az angolszász országokban. Feleségem japán és ő is zenész, Japánba is szoktunk utazni és zenélni, ott pedig mondják, hogy rendben van, hogy te így hegedülsz, de egyébként mit csinálsz, miből élsz? Nekik furcsa, hogy az a válasz, hogy ez a munkám, ebből élek.

Kanadában egyébként úgy elfogadnak ahogy vagy, nagyon barátságosak és megértők. Ezt itt, Nagy-Britanniában is tapasztalom, elég gyorsan ment a közös hang megtalálása, de nyilván a tapasztalatunk is nagyobb volt már ebben. Németországban még nehezebben találtuk a közös nevezőt, ott az öt és fél év alatt talán egy olyan kapcsolatunk lett, ami barátsággá alakult. Ettől függetlenül vitathatatlan Németország és a német nyelvű országok gazdag kulturális élete és annak hatása.

BM: Említetted, hogy a feleséged is zenész. Van már két gyermeketek, az ő zenei nevelésük hogyan alakul?

RÁ: Beleszülettek, hiszen már anya hasában is sok zenélésben volt részük. Érdekli is őket, leginkább talán a népzenei események, táncházak, magyar családi napok. Gyerekként ezek állnak hozzájuk közel, azt hiszem talán az elég erős és egyértelmű lüktetés, ritmus miatt. Most már mindketten tanulnak hangszeren, rendszeresen járnak órákra.

BM: Nagyon széles zenei palettán mozogsz. Hogyan férnek meg ezek egymás mellett, és hogyan fér bele az életedbe?

RÁ: Valóban sok mindent kipróbáltam. Régizene tanulmányokat is folytattam a Berlini Művészeti Egyetemen (Universität der Künste Berlin), majd számtalan régizene együttessel dolgoztam, szólóztam: Németországban, Svájcban, Japánban, Magyarországon, Indiában és természetesen Nagy-Britanniában is.

Kortárs zenét is játszom, számtalan zenekari darab ősbemutatóján, illetve több kamaradarab premierjén vettem részt. Számos kortárszenei együttessel működtem és működöm együtt, mint például a berlini Kaleidoskop vagy a Birmingham Contemporary Group együttesek. Legutóbbi ilyen darab volt Liz Johnson Requiem for Aleppo oratóriuma, szóló brácsára kamaraegyüttesre és vegyeskarra, valamint Liz Johnson szólóbrácsára írt Credo-ja.

Népzenészként 2014 óta az angliai Folktone együttes alapító tagja és vezető prímása vagyok. Mint előadó és pedagógus rendszeres vendége vagyok erdélyi és magyarországi népzenei fesztiváloknak, táboroknak, mint például a Györgyfalvi Népzene és Néptánctábor, a tiszafüredi Hagyományőrző Népzenei Tábor, illetve a Métatábor. Jelenleg rendszeres oktatója vagyok a birminghami és coventry-i hétvégi magyar tanodáknak, de mint vendég megfordultam már szinte valamennyi angliai magyar iskola és szervezet eseményein.

Rőmer Ádám, Ferencz Tamás, Lovászi András

Ezt a sokféleséget fel kellett építeni magamban, de az mindenképpen segített, hogy a népzenében hegedűn, a komolyzenében brácsán játszom. Azt hiszem, hogy sokkal frissebben kezdek el hétfőn reggel már megint egy Csajkovszkij vagy egy Beethoven szimfóniát próbálni a zenekarral, ha előtte hétvégén volt valamilyen népzene. Akár csak egy tanodás foglalkozás, amit ha lehet, a gyerekeimmel együtt tudok csinálni.

BM: Pedagógiai munkát is végzel. Mennyire látod egyértelműnek, hogy a külföldön élő magyar családok gyermekei megismerjék gyökereiket, megtanulják a magyar gyerekdalokat, megismerjék népzenénket?

RÁ: Olyan közegből jövök, és úgy nőttem fel, hogy a zene állandóan jelen volt, meghatározta a mindennapjainkat. A magyar nyelvterületnek páratlanul gazdag és nagyon jól rendszerezett, összegyűjtött kincse van, népdalok, néptáncok, alkalomhoz kötődő zenék és ez mind része az életnek: összekapcsolódik a nyelvvel és az életformával is. Megbeszéljük a dalok szövegeit, így anyanyelvi szókincsük is fejlődik, hiszen sokan már itt születtek, esetleg csak az egyik szülő magyar, sok minden nem világos nekik. A zenén keresztül tanulnak az életről, történelemről, és bizonyos humort is lehet a szövegekben találni. Amikor elkezdjük a ritmusokat tapsolni, esetleg a kottával is ismerkedünk, az olyan nyilvánvaló. Én nem tudom elképzelni enélkül egy gyerek nevelését.

A fishcake egy olyan étel, amit több ország is a magáénak mond, így van ez Angliával is. Az eredeti recept sózott tengeri halból készült, ami lehetett lazac, tonhal vagy tőkehal is. Van, ahol nem forgatják meg zsemlemorzsában,  de az mindenképp közös, hogy a krumpliból és a halból gombócot készítenek, és aranyszínűre sütik.

Amerika egyik legelső szakácskönyv-írója, az angol származású Lydia Maria Child „Amerikai takarékos főzés” című 1832-ben megjelent könyvében úgy utal a fishcakere, mint „ideális reggeli”. Ugyan furcsán hangzik, de Angliában a mai napig kaphatunk a hotelekben fishcaket reggelire.

York megyében a gombóc úgy készül, hogy a halhúst beteszik két szelet előfőzött, vagy akár nyers krumpli közé és vajban sütik ki. A megye nyugati részében ugyanezt gombócba foglalják és petrezselyemmel ízesítik.

Mi most a kapros változat receptjét hoztuk el, melyhez tormaszósz is dukál! 

Hozzávalók:
- 280 gramm lazac
- 75 dkg krumpli
- fél csokor kapor
- só
- 2-3 evőkanál liszt
- 2 tojás
- 2-3 evőkanál zsemlemorzsa
A tormaszószhoz:
- 75 gramm tejföl
- 1 evőkanál tormakrém
- fél citrom leve

Elkészítés:

Elsőként megpucolom a krumplit, felkockázom és sós vízben puhára főzöm. Ha a krumpli kész leszűröm, összetöröm, és amíg hűl, nekiállok a halnak. Minimális mennyiségű olajat egy kisebb serpenyőben felhevítek, erre kerülnek rá a lazac-szeletek. Időnként forgatva 7-8 perc alatt készre sütöm őket, majd kisebb darabokra vágom. A kaprot felaprózom, és a lazac társaságában a krumplihoz öntöm, majd alaposan összekeverem.

A sütőt 180 fokra melegítem. 

A masszából gombócokat formázok, bepanírozom őket, és forró olajon sütöm őket 2 percig, majd fordítás után újabb két percig.

Sütőpapírral bélelt tepsibe rakosgatom őket és 15 percig sütöm.

Míg készül, gyorsan összedobom a szószt: a tejfölt, a tormát és a citromot összekeverem és a sült ,,húspogácsával" együtt tálalom.

Tipp:
A ,,krumplis halhoz" lehet keverni összevágott snidlinget is.

Ez a gyakorlatban így néz ki:

Jó étvágyat kívánunk!