Birminghamből Magyarul

Interjú a Szomszédnéni Produkciós Irodával

2020. április 06. - Jevus

szomszedneni-web-mer_9113.jpg

A Szomszédnéni Produkciós Irodával, azaz Bálint Ferenccel és Tóth Szabolccsal a birminghami fellépésük után beszélgettünk.

Birminghamből Magyarul: Családtagjaitok el szoktak menni a fellépésetekre?

Bálint Ferenc: Édesanyám mindig eljön megnézni az új műsort. A turnékat úgy szoktuk szervezni, hogy akkor megyünk Zilahra, amikor ő ráér. A feleségem is csak az új előadásokra szokott eljönni, mert amúgy már a könyökén jön ki. Sokszor utaztunk együtt, több fellépésre eljött, így vannak olyan poénok, amiket ő jobban tud, mint én.

Tóth Szabolcs: Ha egy-egy társaság eljön Budapestre megnézni az előadást, akkor a barátnőm otthon marad, mert már annyiszor látta, hallotta, hogy már elege van belőle. Néha meglepnek családtagjaim. Az egyik csíkszeredai fellépésemre a szüleim meglepetésként elhozták a nagymamámat és beültették az első sorba. Olyan kicsi volt a terem, hogy nagyjából fél méterre ült tőlem a nagymamám, vele szemben álltam. Azzal készültem aznap, hogy ő és nagytatám hogyan perlekednek egymással és kénytelen voltam ezt elmesélni, lévén más anyagom nem volt. Láttam a szemén, hogy ő el tudná mondani jobban is.

BM: Más otthon, Erdélyben fellépni, mint Magyarországon?

TF: Olyan szempontból más, hogy van néhány jelenetünk, ami csak Erdélyben érthető. Ezek a helyi viszonyokra vannak kihegyezve, például a román-magyar együttélésre. Ezeket nem tudjuk előadni Magyarországon, mert nem értik ezt a helyzetet. Egy erdélyi fellépéskor előbányásszuk ezeket a jeleneteket és előadjuk, de ez csak olyan 5 perc. Másban nem szoktunk eltérni a megszokott műsortól. Sok különbség van közönség és közönség között, de nem az alapján, hogy minden erdélyi néző ilyen, minden magyarországi olyan.

BF: Van néhány jelenetünk, ami kifejezetten magyarországi szemmel, füllel érthető csak, ami például az okmányirodáról, a kormányablakról szól, ami digitalizálva van, de mégsem működik. Ezt próbáltuk Erdélyben előadni, de nem értették, mert ott száz évvel ezelőtti viszonyok vannak.

TSZ: Magyarországon sorszámot húzol, Erdélyben meg verekedsz, hogy te kerülj előre. (nevet)

BF: És mikor odaértél, akkor elküldenek egy másik intézménybe, majd a bankba, ahol be kell fizetni egy bélyeget, amit a harmadik helyen kell megvásárolni.

BM: Hosszú évek óta Budapesten éltek. Azt tekintitek otthonnak? Könnyű volt a beilleszkedés?

BF: Azt tekintem otthonomnak, ahol a párom van, így nekem már Budapest az. Rendszeresen járok lakógyűlésre, hat néni és én, úgyhogy úgy érzem, hogy elég jól beilleszkedtem.

TSZ: Igen, van az az érdekes helyzet, hogy eljövök otthonról haza, itthonról odahaza. Amikor Csíkszeredába megyek, van ilyen érzésem, de a lakcímkártyám nekem is Budapestre szól. Oda vettem polcot, abba a lakásba. Az az otthonom, ahol felszerelek egy polcot a falra.

dscn0044.JPG

BM: Van valami, ami nagyon hiányzik otthonról?

BF: Van egy hangulata, amit én nagyon szeretek, hogy egy kicsit lazább az élet, senki nincs úgy befeszülve. Budapesten jellemzőbb, hogy határidők között élik az emberek az életüket, ráadásul mindenről megvan a véleményük. Az erdélyi élet egy kicsit nyugodtabb.

TSZ: Igen, pontosan. Kolozsváron éltünk 10 évet. Egy baráti sörözést nem kellett megszervezni előtte két héttel rengeteg email és telefon árán. Most Budapesten, ha találkozni akarunk valakivel, azt jó idejében el kell kezdeni szervezni. Kolozsváron, ha úgy alakult, kimentél egy este, biztos találtál ott valakit. Ez a közvetlenebb viszony egy kicsit azért hiányzik. Meg a pacalleves is. Pacalpörkölt van Magyarországon, de én a pacallevest jobban szeretem, amit csak Erdélyben lehet kapni. Amikor oda megyünk fellépni, az egyik első dolog, hogy megállunk és eszünk egy pacallevest.

BM: Barátnődet, feleségedet hogy ismerted meg? Tudta, hogy a Szomszédnéni egyik tagjával találkozott, vagy ez csak később derült ki? Ismerkedésnél ez előny, vagy hátrány inkább?

BF: Az enyém tudta. Már ismertük egymást, mielőtt összejöttünk volna és nagyon utált engem. Ez úgy tűnik, megváltozott, mert igent mondott, amikor megkértem a kezét és pap előtt is fenntartotta ezt a válaszát. Szerintem most már annyira nem utál.

TSZ: Hat évvel ezelőtt ismertem meg a páromat Budapesten, aki már ismert engem a tévéből, Youtuberől, ami hozzájárult ahhoz, hogy szóba állt velem.

BM: Hogyan jött az Erdélyi Humorfesztivál ötlete?

BF: A Kolozsvári Magyar Diákszövetségben nagyon akartunk valamit csinálni. Horváth Zsolt barátommal kitaláltuk, hogy legyen egy humorfesztivál. Az ötlet Szabolcsnak is megtetszett. Megszerveztük az első Erdélyi Humorfesztivált, ami olyan nagy siker lett, hogy utána két-három évig nem is szerveztünk többet. (nevet)

TSZ: Ültünk a babérjainkon, hogy sikerült egyet megszervezni. (nevet)

BF: Pár év múlva újra életre hívtuk a humorfesztivált, amit utána még 11 éven keresztül folyamatosan megszerveztünk. Akkor átadtuk a fiatal generációnak és ma már ők szervezik.

TSZ: A Kolozsvári Diákszövetségben találkoztunk mindannyian. Akkoriban, - ahogy gondolom, ez ma is így van - sok kreatív ember gyűlt össze, lendületünkben voltunk mindannyian, fiatalok voltunk, elkerülhetetlen volt, hogy valami ne szerveződjön.

BF: Abból a társaságból került ki Szatmárnémeti városmenedzsere, az Országos Romániai Magyar Demokrataszövetség ügyvezető elnöke, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, két humorista és még nagyon sokan mások. Mindenki akart valamit csinálni és szerencsére lett ennek eredménye is.

BM: Rengeteg fellépésetek van, sokat utaztok. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni a családdal, a párkapcsolattal? Okoz ez valami problémát?

TSZ: Szerintem az okozna problémát, ha nem utaznánk ennyit és állandóan egymás nyakán ülnénk. Kell ez néha, ahhoz, hogy harmonikusan éljünk. Így megvan mindkettőnknek az a kis ideje, amikor csak magával van, nem a másikkal.

BF: Olyan munkája van a páromnak, hogy ő is sokat utazik, így harmonikusan távol vagyunk egymástól. Azért vagyunk már 13 éve együtt, mert nem megyünk egymás idegeire.

BM: Van igazán emlékezetes fellépésetek? Akár rossz, akár jó értelemben?

BF: A birminghami fellépés nagyon-nagyon jó volt. Komolyan, nem bókolok! Csúcsfellépése volt a karrierünknek, nagyon szerettük.

TSZ: Igen, még mindig emlékszünk rá, pedig már egy nap eltelt és pár sört is megittunk utána. (nevet)

BF: Nagyon nem emlékezetes, életünk második fellépése Marosvásárhelyen, azt hittük, hogy nagyon jók vagyunk, de kiderült, hogy nem. Meg is dobáltak minket üveggel, székekkel, de szerencsénk volt, mert nem találtak el. Egy ilyen törés után lehetett volna bármi, de szerencsére folytattuk a humort, mert ha ott, akkor abbahagyjuk, most biztos nem beszélgetünk itt.

BM: Jó, hogy nem vette el a kedveteket ott az elején egy ilyen kudarc.

TSZ: Nekem elvette. Eszem ágában sem volt még egyszer színpadra lépni bárhol a világon, de aztán meggyőzött Béfé. (Béfé Bálint Ferenc beceneve – a szerk.)

BM: Hogyan születik meg egy-egy új előadás? Már nem laktok együtt, így is sikerül időt szakítani a közös munkára?

TSZ: Noha ketten vagyunk a színpadon, de többnyire magányosan dolgozunk, egymagunk állítjuk össze a saját jeleneteinket, ötleteinket és utána találkozunk, megbeszéljük. Hosszabb az a rész, amikor kitaláljuk, megírogatjuk, átküldjük egymásnak interneten, beleszólunk, megvitatjuk és aztán utána találkozunk és próbálunk egy kicsit, ötletelünk még rá.

BM: Mindenki beleviszi a saját személyiségét?

BF: Igen, meg extra poénokat. Nem úgy születnek jelenetek, hogy megírjuk és kész van, hanem előfordul, hogy egy jelenetnek van hét-nyolc verziója is, mert mindig frissül. Nézzük, hogy a közönség mit vesz, mit nem vesz és ennek függvényében kihúzunk belőle dolgokat, vagy átírjuk. Addig változik, amíg vagy elégedettek vagyunk vele, vagy megunjuk már tovább írogatni és hagyjuk úgy, ahogy van, vagy kidobjuk.

BM: Van közös fellépésetek Litkai Gergellyel is. Az az előadás is hasonló módon született?

TSZ: Vannak úgynevezett „geg-partyk”, amikor összeülünk hárman Litkai Gergellyel. Együtt vagyunk pár órát, dobálunk be ötleteket, jegyzetelünk, hazamegyünk és abból az anyagból megpróbálunk összeállítani valamit.

BF: Egy jelenethez sokszor elég csak egy vicces alaphelyzet és akkor könnyű megírni. Ha megvan egy csavar, abból könnyű építkezni és mi ezeket a csavarokat keressük.

BM: Amikor egyetemisták voltatok, Bálint Ferenc ötlete volt, hogy közösen lépjetek fel. A stand-up általában egyszemélyes műfaj, miért gondoltad úgy, hogy jobb lenne, ha ketten (illetve egy időben hárman) lennétek?

BF: Akkor még nem volt annyira mainstream a stand-up comedy.

TSZ: Nem is ismertük azt a szót, hogy stand-up comedy. Ismertem a Monthy Pythont, Andy Kaufmant, de stand-upról még nem hallottam.

BF: Markos-Nádas, Markos-Nádas-Boncz kazettákat vásároltam, valamint a Rádiókabaréban rengeteg jelenet volt és úgy gondoltam, hogy izgalmas, ha egyszerre több ember van a színpadon és együtt csinálnak valamit. A stand-up szerintem sokkal nehezebb is. Hofi ennek a legnagyobb művelője volt és az, amit ő csinált szerintem nagyon nehéz volt. Kevesen tudtak csak felérni vele, egy időben Nagy-Bandó Andrásnak sikerült. Mindenesetre ez egy nehéz műfaj, ezért inkább jelenetekben gondolkodtunk, mert az könnyebb.

BM: El tudjátok képzelni a karriereteket egymás nélkül?

TSZ: Ha valamelyikünk meghal, akkor kénytelenek leszünk elképzelni. Ebbe soha nem gondoltam bele. Lesz egy ilyen idő valószínűleg, hisz kicsi az esélye, hogy egyszerre haljunk meg. Ugyanakkor annyit utazunk együtt, hogy mégis megvan annak is az esélye, hogy egyszerre távozunk.

BF: Egyikünk beszédet fog mondani a másik temetésén.

TSZ: Ha kell választani, én szívesebben mondok beszédet, minthogy hallgassam. (nevet)

dscn0045.JPG

BM: Ha nem történik egy fatális baleset, akkor nem gondolkodtok azon, hogy külön karrierbe kezdjetek?

TSZ: Nem gondolkodunk. Ebben a felállásban mind a ketten megtaláljuk a megfelelő önkifejezési formát. Van olyan estünk is, ahol külön vagyunk a színpadon, a címe Együtt és külön. Ebben mindkettőnknek van 40 perce, amikor úgy alakítjuk a műsort, ahogy szeretnénk. Az stand-up.

BF: Egy klasszikus fellépésben is van jelenet, stand-up is, tehát minden lehetőség adott. Szabolcsnak volt egy olyan műsora, hogy hangok segítségével szórakoztatott és azt is sikerült megcsinálni a Szomszédnénin belül, úgyhogy mindenre van lehetőség.

BM: Ha nem humorista lennél, mivel foglalkoznál?

BF: Sokáig voltam nem humorista. Hat évig dolgoztam kommunikációs tanácsadóként, amit akkor hagytam abba, amikor már nagyon-nagyon sok fellépésünk lett. Pár évig csináltam úgy, hogy nem jártam be dolgozni, vagy nagyon ritkán jártam be, de egy idő után érzetem, hogy így ki fognak rúgni. Nem is nagyon akartam már többet azzal foglalkozni, így mindenki örömére elváltak útjaink.

TSZ: Én építésznek indultam. Egy időben építész és humorista voltam, ami enyhe zavart okozott mind a két oldalon az emberek szemében. Valaki tervet rendeltem tőlem és megtudta, hogy humorista is vagyok, akkor elbizonytalanodott, hogy jó embert bízott-e meg a háza megtervezésével. Hogy ha most valamiért abba kellene hagyni és nem humorista lennék, akkor már nem lennék építész, mert sok idő telt el, és rengeteget változott a szakma. Sokkal inkább szeretnék egy olyan foglalkozást, amiben nem állandóan a munkán jár az agyad. Az építészet estében is, ha van egy terv, akkor állandóan azon gondolkodsz. Ez a humorban is így van. Ha készül egy új előadás, akkor folyamatosan ott jár az agyad, úgyhogy szerintem én buszsofőr lennék. Hazamész 8 óra munka után, leparkolod a buszt és utána nem jár azon az agyad, hogy melyik a következő megálló. Van egy barátom, aki nemrég végezte el a tanfolyamot, buszsofőr lett, nemrég találkoztam vele, ő vezette a buszt. Egy kis irigység volt a szívemben.

BF: Ha megkéred, biztosan átadja a parkolóban. (nevet)

BM: Hogy látjátok magatokat mondjuk tíz, vagy húsz év múlva? Maradtok a humornál?

BF: Ezt a kérdést sokszor feltették már nekünk és nincs rá válaszunk, mert nincsenek nagy távlati terveink. Megpróbálunk a jelenből a legtöbbet kihozni. Fogalmunk sincs. Megkaptuk a Bonbon-díjat és a Karinthy-gyűrűt. Más ilyen díj nincs a magyar humorvilágban, tehát innen már csak lefelé vezet az út, ennél már csak rosszabb lesz.

TSZ: A legnagyobb tervemet és célomat még egyetemistaként fogadtam meg. Kollégistaként Kolozsváron öten voltunk egy szobában, akkor elhatároztam, hogy egyszer lesz egy saját szobám internetkapcsolattal. Rá négy évre ezt elértem és azóta is egy kicsit zavarban vagyok, hogy mi legyen a következő dolog, amit megvalósítok. Nem sikerült ennyire erős elhatározottsággal kitűzni egy újabb célt. Szerintem, ha kéne kívánni valamit, akkor azt kívánnám, hogy legalább ugyanígy menjen tovább ez a humor biznisz, mint most.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://birminghambolmagyarul.blog.hu/api/trackback/id/tr3615587378

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.