Volt egyszer egy szép ország, abban egy szép kis falu,

abban meg egy kis porta.

Takaros ház, takaros kert, gyümölcsös, baromfiak.

Két lánytestvér élt a Háznál.

Két mostohatestvér. Gertrúd és Rozália.

Gertrúd gonosz volt, erőszakos, rátarti.

Rozália csendes, szelíd és segítőkész.

Holle anyó történetét Balatoni Dóra, a Batyu színház bábszínésze keltette életre pálcás és kesztyűbábokkal a Birminghami Magyar Tanoda Mikulás ünnepségén. Az előadást követően színészetről, mesékről, bábokról beszélgettünk.

Birminghamből Magyarul: Hogyan lettél bábszínész? Mindig erre a pályára készültél, vagy a véletlennek köszönhető?

Balatoni Dóra: Ez egy nagyon vicces történet abból a szempontból, hogy én gyerekkoromban nagyon utáltam a bábokat és ha az óvodával, vagy az iskolával bábszínházba mentünk, akkor nem voltam hajlandó csatlakozni. Én gyerekkoromban színésznek készültem, majd 2004-ben volt az első bemutatóm, 10 évesen. Később a Horváth Mihály Gimnáziumba kerültem, aminek van egy felső képzése, ahol a színész minősítés megszerezhető. Olyan szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy mi ezalatt a 3 év alatt, amíg a színész képesítést megszereztük, a bábszínész képesítésben is részt vettünk. A Kolibri Színházba kerültünk stúdiósként, ahol nagyon sok bábos előadás van, ezáltal kaptunk egy bábos képzést is. Ezalatt a 3 év alatt, amíg bábozni tanultam, láttam meg, hogy mennyi lehetőség van a bábban, és mennyivel többet tud egy báb, hogy mennyivel több koncentrációt és odafigyelést igényel az, hogy nem csak a saját testemet használom, hanem a saját testem által valaki másét mozgatom és keltem életre. Ebbe akkor nagyon beleszerettem és mára már csak néhány olyan előadásom van, amelyben pusztán élőszereplőként játszom. Az előadásaim nagy része bábos és igazán ez áll a szívemhez közelebb.

BM: Hogyan kerültél a Batyu Színházhoz?

BD: A 2004-es bemutató idején a Holdvilág Kamaraszínháznak a stúdiójába és a színkörére jártam, ahol Koltai Judit volt az első mesterem, aki a mai napig a Holdvilág Kamaraszínház vezetője. Miután megszereztem a bábszínész képesítést, visszamentem hozzájuk játszani és a mai napig játszom náluk. Ők már kapcsolatban voltak Kontha Nellivel, a Batyu Színház vezetőjével, akivel havi rendszerességgel játszunk a Holdvilág Kamaraszínházban. 2016-ban került bemutatásra a két színház első koprodukciós előadása, a Rémusz bácsi, majd egy évvel később a második, A lány a sárkányhajóban. Így kerültem kapcsolatba Nellivel, aki megkért, hogy játsszak a Batyu Színházban is.

BM: Több társulatnak is a tagja vagy. Hogyan egyezteted ezt össze?

BD: Szorosan követem a napirendem. Rohangálok egész nap egyik színháztól a másikig, hol játszani, hol próbálni. Más szerepben is kipróbáltam magam, a Batyu Színház múlt héten bemutatott új előadásának, a Morcos Borz Ünnepének rendezőasszisztense voltam. A Pódium Színházban irodázni is szoktam, tehát a szervezésbe, és a színész-egyeztetésbe is bele-belekóstolok, hogyha időm engedi, Ha nem elég magamat egyeztetni, másokat is egyeztetek.

BM: Van kedvenc meséd?

BD: Egy készülő előadás kapcsán éppen a napokban törtem a fejem, hogy mi lehet a kedvenc mesém? Nagyon szeretem a régebbi magyar meséket, így például a Mazsola és Tádét, amit az Ametist Bábszínházzal játszunk, nagyon szeretem a Frakkot, a Lúdas Matyit, a Szaffit, a Kukori és Kotkodát, a Magyar népmeséket. Ezeket a meséket szeretem, amik még szépen meg voltak rajzolva, amiknek gyönyörű a képi világa, a régebbi, retro mesék állnak közel a szívemhez.

BM: A Batyu Színháznál milyen szempontok szerint választjátok ki az új meséket, történeteket, amiket előadtok?

BD: Ez nagyon változatos. Előfordul, hogy valakiben megragad valami, amit megosztunk Nellivel és ebből elindulhat egy ötlet. A lány a sárkányhajóban című előadás, ami egy viking sztori, megkeresésre született. Egy viking hagyományőrző csoport tagjai meséltek Nellinek a viking világról, a viking eredetmondákról és megkérdezték, hogy nem akarunk-e erről egy előadást csinálni, mert ezt ők nagyon szívesen megnéznék. Akkor Nelliben megfogalmazódott az ötlet, hogy valóban miért ne csinálhatnánk egy ilyen előadást, hiszen ez egy nagyon izgalmas téma, nagyon sok lehetőség van benne.

Több előadásunk kötődik valamilyen hangulathoz, ünnephez, például a karácsonyhoz. Ez a téma nagyon megragadó. Tavaly volt a Lélekdajkáló című előadásunk bemutatója, ami egy karácsonyra hangolódós, adventi készülődős előadás, idén pedig a Morcos Borz ünnepe című előadásunk készült el karácsonyi témában. Elég változatos, hogy hogyan kerül egy téma a palettára.

BM: Van preferenciád, hogy milyen bábokkal dolgozol legszívesebben?

BD: Igazából minden bábtípus kihívást rejt. Minden báb más, és minden báb mást tud. Vannak marionettes előadásaink, és vannak a klasszikus kesztyűbábos előadások. Mindegyik bábnál azt kell megkeresni, hogy milyen mozgásforma áll jól neki, hogyan a legkifejezőbb a mozgáskultúrája. Vannak még a pálcás bábok, azok is nagyon érdekesen tudnak mozogni, ott is meg kell találni, hogy hogy a legszebb a mozgásuk, úgyhogy nem tudnék kedvenc bábtípust mondani, mert mindegyik bábtípus nagyon sok lehetőséget rejt magában.

BM: A Batyu színház előadásai általában a legkisebbeknek szólnak. Nagyon nehéz ezzel a korosztállyal dolgozni?

BD: Ez egy kedves élmény, de nagyon nagy kihívás. Szerintem az egyik legjobb közönség a gyerekek. Ők borzasztó őszinték, folyamatosan, az adott pillanatban rögtön válaszolnak, tényleg egyből reagálnak. Ha valami tetszik, akkor egyből kimutatják az örömüket, ha valami nem tetszik, akkor el fognak kezdeni szaladgálni, beszélgetni, látványosan unatkozni. Ilyenkor a színésznek idomulnia kell, valahogy máshogy kell őket megszólítani, előadás közben folyamatosan reflektálni kell arra, ami történik. Nagyon nagy kihívás gyerekeknek játszani, de igazán őszinte közönség, úgyhogy nagyon kifizetődő.

BM: Amikor látod, hogy a gyerekeket nem nagyon köti le az előadás, az nagyon lelomboz téged, vagy képes vagy arra, hogy valamit kitalálj, hogy visszahozd az előadást?

BD: Az ember ilyenkor kénytelen kitalálni valamit, hiszen a színpadon nem lehet lelombozódni, hanem az utolsó pillanatig meg kell tenni a lehető legtöbbet, hogy visszatérítsük a gyerekeket. Újra meg kell találni a közös hangot, hogy újra össze tudjunk olvadni, és együtt tudjunk lélegezni, mert ez a színház lényege.

BM: A Károlyi Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karára jártál, ahol a szakdolgozatodat a bábszínház és az irodalom kapcsolatáról írtad. Ez egy nagyon érdekes téma, beavatnál minket ebbe?

BD: Azt vizsgáltam, hogy a történelem során milyen előadásokat vittek színre a bábok segítségével és ezeknek milyen irodalmi alapjuk volt. A bábjátszás bölcsőjét Ázsiába szokták tenni. Ott általában még valláshoz kapcsolódó távol-keleti rituálékban volt jelen a báb, kezdetben még totem-szinten, majd ezek a szobrocskák elkezdtek mozogni és így született meg a bábjátszás. Ez a Távol-Keleten még mind a mai napig jelen van, náluk még most is a kultusz része a bábjátszás, ami a Wayang technikában nyilvánul meg a leginkább. Ez egy jávai ősi bábjátszási technika és a két nagy hindu eposz az alapja, a Ramajana és a Mahabharata. Náluk ma is 24-36 órásak a bábelőadások. Ezek hátulról megvilágított árnyjátékok, amit pálcás bábokkal játszanak. Ahogy telt-múlt az idő, eljutott Európába is a báb. Mindegyik népnek, nemzetiségnek megvan a saját vásári bábjátékos figurája is. Magyarországon leginkább Vitéz László illetve Paprika Jancsi a legismertebb vásári bábos karakter. Rengeteg előadás fűződik az ő nevükhöz. Ez a két karakter betüremkedett az irodalomba, miután egy kicsit kikerült az utcára, a vásárokra, búcsúkra. Érdemes megemlíteni Weöres Sándor Holdbéli csónakos című művét, ahol már főszerepet játszott Vitéz László és Paprika Jancsi.

BM: Magyarországon nincs kultúrája a felnőtteknek szóló bábelőadásnak. Ti esetleg terveztek ilyen előadást?

BD: Mindig egy érdekes kérdés, hogy Európában miért nincs kultúrája a felnőtt előadásoknak, míg például Keleten elképzelhetetlen, hogy a bábjáték gyerekeknek szóljon. Természetesen nagyon jó lenne, ha létre lehetne hozni bábelőadásokat felnőtteknek, ha ezeknek lenne közönsége. Meg kell teremteni hozzá azt a kultúrát, hogy erre be is üljenek és érdekelje a felnőtteket is, ne csak a gyerekeket hozzák el.

BM: Mik a terveid a jövőre vonatkozóan?

BD: Játszani, játszani, játszani. Szerintem így érdemes élni! Nagyon sok helyen és nagyon sokféle közönségnek szeretnék játszani. Konkrét tervem, hogy újabb- és újabb előadásokat hozzak létre. Az is nagyon szép célkitűzés lenne, ha a felnőtteknek szóló bábjátékot meg lehetne honosítani nálunk is.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy megkondultak a tévében a Big Ben harangjai és mi másodjára koccintottunk az új, 2019-es évre – hiszen 11 órakor is kell, mert Magyarországon akkor van éjfél.

Akárcsak a karácsonynak, az angolok a szilveszter éjszakájának is megadják a módját. Ezrek vonulnak ki közterekre, hogy megnézzék az éjféli tűzijátékot. Londonban 2004 óta limitáltak a helyek, hiszen nem bírnák el a Temze-menti terek azt az embertömeget, amely élvezni akarja a mulatságot.

Amint megkondulnak a Big Ben harangjai, indul a 12 perces tűzijáték, és kezdetét veszi az Újévi Parádé. Az első ilyen esemény 1987-ben volt, ami azért jött létre, hogy pénzt gyűjtsenek a helyi jótékonysági szervezeteknek, ám mára egy hatalmas bulivá nőtte ki magát, amelyre – akárcsak a tűzijátékra – jeggyel lehet bejutni.

Az új év első perceiben hagyományosan elhangzik az Auld Lang Syne, amit mi leginkább ballagó diákok dalaként ismerünk.

A szöveget egy skót író, Robert Burns írta 1788-ban, de csak a szerző halála után zenésítették meg, s tett szert nemzetközi sikerre. Ugyan az ismert dallamok szövegének számos változata van, a dal általánosságban a barátságról és az egyesülésről szól, s az idő múlásáról. Ezt az eredeti szöveg is alátámasztja, ugyanis az ,,auld lang syne” kifejezés szó szerint annyit tesz, mint ,,hosszú idő óta”.

A dal utolsó versszaka arra hívja fel a figyelmet, hogy a kezünket tegyük keresztbe, amit általában az emberek meg is csinálnak, ám a szokás és az illem azt diktálja, hogy csak akkor tegye meg az ember ezt a gesztust, ha már elhangzott ez a sor.

Újévi hagyományok

Angol kollégáim között rákérdeztem pár újévi hagyományra, és nehezen tudtak felidézni párat. Egyikük azt a szokást tartja, mely szerint a ház legfiatalabb férfi tagjának a hátsó ajtótól a ház körül el kell futni az első ajtóig, s ott bemenni, így szerencsét hozván a családra. Állítása szerint náluk működik a dolog, nem panaszkodnak.

Skóciában és Észak-Angliában is hasonló a szokás, ami a házba lépést illeti, ám ott nem kell körbefutni az épületet, hanem aki újév napján elsőként lép be a házba, ő lesz az, aki szerencsét hoz. Ez az ember nem tartózkodhat a házban éjfélkor, és ajánlott, hogy az első belépő magas, sötét hajú férfi legyen, mert a nők és a gyér hajú férfiak az Egyesült Királyság bizonyos részein nem számítanak szerencsésnek. A házba elsőként belépőnek ildomos ajándékot is vinnie, például egy pénzérmét, hogy jól alakuljanak a család anyagi dolgai az évben, kenyeret, hogy étel is legyen, sót, hogy íze is legyen az életnek, és italt a boldogsághoz.

Az éjféli csók szokása is angol gyökerekhez vezet vissza. Általában nyilvánvalóan párok között csattan el ez a bizonyos csók, ám sokak szerint, ha nem a párunk kapja azt, akkor a választott személlyel leszünk egész évben. Ha párok csókolják meg egymást, a szerelmük kitartóan erős lesz az év során.

Sok helyütt – nem csak Angliában, hanem Európa-szerte – maszkot viselnek szilveszterkor, ami a múlt év szellemeinek szimbóluma, mely éjfélkor lekerül, s a maszk alatti szájra kerül a csók.

Walesben a halloween-hoz hasonlatos szokás terjedt el: a gyerekek újévkor a házakat járva kívánnak boldog új évet, s kapnak érte apró ajándékokat.

Természetesen a tűz nem csak Londonban játszik szerepet az év első perceiben, hanem az Egyesült Királyság számos pontján, kiváltképp az Aberdeen megyei Stonehavenben, ahol egy százéves hagyománynak hódolva tűzlabda parádét szerveznek, ami egyfajta tisztulási rituálé, így égetvén el az előző év rossz szellemeit.

Yorkshireben egy mondókával kísérik az új évet jelző harangszót: ,,Fekete nyulak, fekete nyulak, fekete nyulak, az óra 12-t mutat, fehér nyulak, fehér nyulak, fehér nyulak”. Ez esetben a színek szimbólumok, a régi rossz, a fekete, a fehér a jó, az új.

Ezek hát a legismertebb szerencsét hozó hagyományok, s szüksége is lesz ezekre az angoloknak a Brexit után.

Ahogy a Jóbarátok egy epizódjában Rachel is mondja: ,,irtó ciki dolgokat esznek az angolok”. Ezzel nem lehet vitatkozni, de azért karácsonykor ők is kitesznek magukért mind a gasztronómia, mind a dekoráció tekintetében.

A középkorban a karácsonyi asztalon még hattyút és pávát is tálaltak, mely a viktóriai időkre sült libává és pulykává módosult. Akkoriban elterjedt volt Londonban az úgynevezett Goose Club – Liba Klub – mely leginkább a középosztály dolgozói közt volt népszerű: már hónapokkal karácsony előtt kezdtek részleteket fizetni, hogy a legjobb libákat kapják meg az ünnepre. Ezeket a libákat egészen Norfolkból sétáltatták a londoni piacra úgy, hogy kis csizmát húztak a lábukra, hogy ne koszolódjanak be.

Ha leülünk egy angol család karácsonyi asztalához, előételnek leginkább garnélarákot és füstölt lazacot várhatunk. A főétel sült pulyka, ami minél nagyobb, annál jobb. Sült-vagy párolt zöldségekkel tálalják, és gravyt kínálnak hozzá, ami egy húsléből készült sűrű szósz. Két szerencsés általában eltörheti a pulyka Y alakú ,,kívánságcsontját”, s annak a kívánsága teljesül, akinél a nagyobb darab marad.

Nagyon népszerűek ezen kívül a különböző húsos piték, ez például disznó-és pulykahússal van töltve, benne édes-savanykás áfonyaszósszal:

Ezt a fogást a karácsonyi puding követi, telis-tele aszalt gyümölcsökkel, és különböző karácsonyi fűszerekkel, kísérőnek pedig brandyt szolgálnak fel hozzá. Elterjedt továbbá a mince pie nevezetű aprósütemény. Ezen édesség története a 17. században kezdődött, és sikere a mai napig töretlen. Ugyan a babona szerint ha a töltelék otthon készül, szerencse áll a házhoz, inkább boltban veszik meg az emberek. Habár eredetileg apró húsos pite volt, ma már mazsola, alma, és csonthéjasok kerülnek a pitetésztába. E kis fészket formázó sütemény a kis Jézus jászlát hivatott szimbolizálni, ám mára az ellipszis alak feledésbe merült, és köralakú süteményekkel lehet találkozni.

Számos karácsonyi szokás van, mely Angliához kötődik, ilyen például a karácsonyi képeslap küldése, és a karácsonyi dalok éneklése is. A karácsonyi daloknak igen régi hagyománya van, eredetileg külön erre szakosodott énekcsoportok járták a falvakat, hogy dalaikkal szórakoztassák az ünnepekre hangolódó közönséget. Az alábbi is ilyen karácsonyi ének:

A karácsonyi asztal további jellegzetes eleme az úgynevezett ,,christmas cracker”, amit egészen véletlenül talált fel Tom Smith egy 1847-es karácsonynál. A cracker egy keményebb papírból készült cső, amit kétolalról megfognak, maguk felé húznak, s így a cső szétesik, és a benne lévő ajándékot nyerheti meg az egyik fél. Ezek nem nagy ajándékok, csak lufik, dobókockák, papírkoronák.

Na de mi a helyzet a fagyönggyel és a magyallal?

A fagyöngy igen különleges növény, Cliff Richard és Ringo Starr is megénekelte karácsonyi dalában. Az ős-angolok szent növényként tekintettek a fagyöngyre, hisz ha fagyöngyöt láttak, békességet vártak. A házaknál, amit fagyöngy díszített, biztosra lehetett venni, hogy szívesen látják a vendéget legyen az ismerős, vagy ismeretlen, továbbá a harcostársak, akik fagyöngy alá kerültek, nem harcolhattak tovább. A kelták szerint a növény csodálatos gyógyhatással bírt különféle nyavalyákra, de akár mérgezés ellen, és termékenység fokozására is jó volt, ahogy a szellemek elűzésére is.

A magyalnak is misztikus szerepe volt régebben: a hajadon nők tettek az ágyukba egy magyal-ágat, így űzve el a szellemeket és a démonokat, hiszen karácsony környékén különösen aktívnak tartották a másvilági szellemeket.

Az angolok tehát bármilyen különcnek is tűnnek néha, megvannak a maga hagyományaik ételek terén, és babonákért sem kell a szomszédba menniük.

Advent a várakozás és készülődés időszaka, azon várakozásé amikor Jézus második eljövetelét (latinul adventus, azaz Krisztus második eljövetele) várjuk.

A hithű katolikusok elmehetnek templomaikba advent első vasárnapján. Ilyenkor kezdik el dekorálni házaikat az angolok otthonaikban, iskolákban és irodákban – noha az utcán már jóval előtte, november közepén megjelennek a karácsonyi fények, melyek bekapcsolása külön program és érdekesség.

Londonban a Trafalgar téri hatalmas fenyőfa minden évben a norvégok ajándéka annak hálájául, hogy az angolok támogatták őket a második világháború során.

Angliában az adventi gyertyagyújtás ugyan inkább a templomokra korlátozódik, ugyanúgy működik, mint ahogy nálunk ismeretes: advent vasárnapjain eggyel több és több gyertyát gyújtanak meg a koszorún.

Az emberek régebben nagy hangsúlyt fektettek a meditálásra adventkor, mely négy fő témára épült: halál, ítélet, menny, és pokol. A templomok nem viszik túlzásba a dekorálást, ám a lila színt a 13. századtól kezdve a mai napig használják a díszítés során. Virágok helyett főleg az örökzöld növények dominálnak, mely azt jelképezi, hogy a decemberi sötétségben és hidegben is meg kell találni a jót, a szépet. Habár a templomok igyekeznek a karácsonyi énekeket karácsony estéig eltolni, reménykedő imák már az adventi időszakban elhangzanak a templomokban.

 Az adventi gyertyagyújtás az északi országokból jött be Angliába, s több szokással ellentétben a mai napig kitart. Ma már elfeledett tradíció Anglia északi részén egy kis Jézus és Mária bábu körbehordozása a településeken. A babákat körbehordozó szegény asszonyok egy félpennyst vártak a látogatásért, s akihez nem kopogtak be, rettegett, hogy rossz szerencsét hoz rájuk a kis Jézus és Mária elmaradt látogatása. 

Magát az adventi koszorút Johann Hinrich Wichern, német protestáns pap vezette be a köztudatba. Akkoriban még négy nagy gyertya és 19 kis mécses volt a koszorún, ám mára ebből a négy nagy gyertya maradt meg. Van, aki ötödik, fehér gyertyát is tesz a koszorúra, s karácsony estéjén gyújtja meg azt.

Az adventi kalendáriumnak Angliában is van hagyománya: gyerekeknek kapható a klasszikus, csokis kalendárium, míg felnőttek az ablakokat nyitogatva klasszikusan karácsonyi jeleneteket csodálhatnak meg, ám ma már kaphatóak különböző kalendáriumok az ablakok mögött kozmetikumokkal, vagy italokkal.

Az adventi készülődés elengedhetetlen eleme a mézeskalács. A gyúrásba, szaggatásba a legkisebbeket is be lehet vonni, élvezni fogják. Elkészítési idő (díszítés nélkül) nagyjából 2 óra, abban az esetben, ha vannak kis segítő kezek. Ha nincsenek, akkor jelentősen gyorsabban végzünk. A mézeskalács sütés után azonnal fogyasztható, nem kell hosszú napokat várnunk arra, hogy dobozba zárva megpuhuljon.

Hozzávalók:

1 kg finomliszt

20 dkg porcukor

1 ek mézeskalács fűszerkeverék

3 csapott tk szódabikarbóna

1 kis üveg méz (2,5 dl)

30 dk sótlan vaj

3 tojás

A sütőt 180 fokra előmelegítjük, két nagy tepsit zsírpapírral kibélelünk. Igen, valóban, ilyen gyorsan megy. Mire felmelegszik a sütő, az első mézeskalácsok már kiszaggatva pihennek a tepsin.

A lisztet, porcukrot, fűszerkeveréket és a szódabikarbónát egy nagy tálba tesszük és összekavarjuk. Hozzáadjuk a mézet, a puha vajat és a tojásokat. Az egészet kézzel összedolgozzuk. A tésztát nem kell pihentetni, máris lehet vele dolgozni.

A tészta harmadát, alaposan lisztezett felületen nagyjából ujjnyi vastagságúra nyújtjuk. Érdemes a tészta vastagságával kísérletezni: ha vékonyabbra nyújtjuk, ropogósabb kekszet kapunk, ha vastagabbra, akkor kis puha, pufi mézeskalácsokat.

Süteménykiszúróval tetszőleges formákat szaggatunk, amiket a zsírpapírral bélelt tepsibe fektetünk, egymástól távol, hiszen sütés közben megduzzadnak még. Ügyeljünk arra, hogy a tepsibe nagyjából azonos méretű darabokat tegyünk, mert a kisebbek megégnek, mire a nagyobbak megsülnek. Míg az egyik tepsiben sülnek a mézeskalácsok, addig a következő adag tésztát is kinyújtjuk, kiszaggatjuk és a mézeseket a tepsibe rakjuk.

A sütési idő nagyjából 7-10 perc, de vékonyabb mézeskalácsnál még kevesebb idő alatt is elkészülhet. Akkor van kész, ha a széle már kezd megszilárdulni, de a közepe még egy kicsit puha. Kivéve nyersnek tűnhet, de ha akkor vesszük ki a sütőből, amikor úgy tűnik, hogy szépen megsült, akkor már túlsütöttük. A puha mézeskalács titka ez: nem szabad túl sokáig sütni!

A sütőből kivéve egy percig a tepsin hagyjuk őket, hogy megszilárduljanak, majd rácsra helyezzük. Ha kihűlt, jól záródó fémdobozba tesszük, ahol hosszú hetekig eláll. Sütés után azonnal fogyasztható, azonnal puha. A sütikiszúró nagyságától függően 150-200 darab lesz belőle.

Mézeskalács íróka díszítéshez:

1 tojásfehérjét robotgéppel felverünk, miközben folyamatosan adagolva hozzáadunk kb 15-20 dkg átszitált porcukrot, 1 csapott evőkanál étkezési keményítőt, valamint 1 kávéskanál citromlevet. Akkor van kész az íróka, ha a tojásfehérje szépen kifehéredik, besűrűsödik és a habverőről nem folyik le. Ekkor lehet az írókát ételfestékkel színezni. Ha nagy felületet szeretnénk bevonni, akkor terülőmázat készítünk, úgy, hogy pár csepp vizet adunk a cukorral felvert tojásfehérjéhez.

Az írókát és a terülőmázat is erős zacskókba töltjük, a zacskó sarkára kis lyukat vágunk. A kis zacskókat a tenyerünkben tartva kezdődhet a díszítés. A kidíszített mézeskalácsok nagyjából egy óra alatt megszáradnak.

Ez a mézeskalács nagyon puha, ezért dekorációnak, mézeskalácsháznak, karácsonyfadísznek nem megfelelő. A legjobb felhasználási módja az evés.

Az eredeti receptek itt találhatók:

http://www.mohakonyha.hu/2011/04/mezeskalacs-iroka.html

https://rupanerkonyha.cafeblog.hu/2014/11/17/bogres-mezeskalacs-rogton-puha-rogton-sutheto/

Fotó: Dumaszínház

Aranyosi Péter és Ács Fruzsi, a Dumaszínház humoristái október 5-én léptek fel Birminghamben. Az Ács Fruzsival készült interjúnkat itt olvashattátok, s most lássuk, miket mesélt nekünk Aranyosi Péter!

Birminghamből Magyarul: Amikor belevágtál a humorba és az előadásokba, gondoltad volna, hogy ezzel külföldön fel lehet lépni?

Aranyosi Péter: Nem gondoltam volna.

BM: Két éve kaptad meg a Karinthy gyűrűt. Akkor azt mondtad Kadarkai Endre műsorában, hogy most már talán ki mered jelenteni hogy humorista vagy. Miért ilyen nehéz ez, hogy humoristaként tekints magadra?

AP: Azért nehéz, mert akiket humoristának tekintek, azok nagyon nagy kaliberű emberek, és nem gondoltam, hogy egyszer én is lehetek olyan, mint ők. Rajtuk nőttem fel, később a Rádiókabaréban is megismertem őket, és nagyon nagyra tartom őket.

BM: Rajongóként csöppentél a Rádiókabaréba. Segítette ez a karrieredet, hogy rajongtál és a példaképeid vettek körül?

AP: A háttéremberi karrieremet nagyon segítette, hiszen ők is látták rajtam, hogy mennyire szeretem őket, így egyáltalán nem voltak ellenségesek az irányomban. A humorista fellépési pályámat viszont nem mondanám, hogy segítette, hiszen állandóan az ő árnyékukban éreztem magam. Persze ez csak az én lelkemben volt, hogy az árnyékukban éreztem magam, és összehasonlítottam magamat velük.

BM: Továbbra is összehasonlítod magad velük?

AP: Most már nem, mert a java része nincs már köztünk, vagy már nem lép fel rendszeresen, és mivel ez egy napi műfaj, nincs értelme hasonlítgatni, hiszen a mai újságot sem hasonlítod össze a nyolc évvel ezelőttivel, mert nem ugyanazok a hírek.

BM: Alsegédszereksztő-helyettesként kezdted a Rádiókabaréban, voltál Fábry Sándor asszisztense, és ma már önálló estjeid vannak. Van még feljebb?

AP: Az önálló est sem volt a terveim között, nagyon sok rábeszélés volt abban, hogy önálló estet csináljak. Ha nem beszélnek rá, szívesen eljárogattam volna kettesével-hármasával fellépni jó hangulatban, és nem azt a súlyt cipelni, hogy csak rajtam áll az est sikere. Az önálló estek magányosságánál sokkal jobb társaságban menni egy kollégával, mint vezetni három órát, fellépni, majd visszavezetni három órát egyedül. Ettől függetlenül természetesen siker az önálló est, de azért jobb jól érezni magad, mint feszültségben lenni.

BM: Senki sem tanított a színpadi létre.

AP: Nem, sőt, a Dumaszínházban fellépők nagy része nem tanulta ezt. Volt egy színészmesterség tanár, aki eljött a műsoromra, meghallgatta, és nem tudott hozzászólni. Itt mindenki magát adja – már aki meri, mert aki nem elég bátor ehhez, az annyira nem sikeres ezen a pályán.

BM: Hogyan fejlesztetted magadban a színpadi létet?

AP: Sehogy. Csak a gyakorlat működik, a napról-napra fellépés, és az, hogy egy idő után biztonságot érzel a színpadi létben. Ez például megkülönböztet a fiatalabbaktól, hogy egy olyan helyzetben, ahol a közönség nem oldódik az első tíz percben, akkor is mondom zavartalanul, míg a pályakezdők bepánikolnak, ha most nem nevet a közönség azon, amin általában szokott. Nekem már megvan a ritmus, és érzem, hogy a közönség hogyan oldódik, így én is mindig más vagyok. Minden előadás, és minden közönség más, rengeteg mindentől függ, hogy hogyan reagálnak, például a hideg-és melegfront is befolyásolja.

BM: Korábban mesélted, hogy 2000-ben Friderikusz Sándor akart neked csinálni egy one man showt, és akkor féltél, nem vállaltad, de nem is bántad meg. Ma vállalnál egy ilyet?

AP: Ma sem vállalnám, mert ugyanolyan nyomasztó feladat lenne, mint az önálló est. Nem éri meg, hogy folyamatosan görcsöljek miatta. Volt rá felkérés egy tévécsatornától, hogy mi lenne, ha lenne egy önálló műsorom, de nem érdekel az ilyesmi.

BM: Mit gondolsz, könnyebb a maiaknak a humor ingoványos talajára lépni, mint nektek volt?

AP: Sokkal nehezebb, mert mi súlytalanul léptünk fel az induló kis presszóban, nem volt összehasonlítási alap. Felesleges is lett volna akármelyikünket Maksa Zoltánnal, vagy Hofi Gézával egy lapon említeni. A mostani kezdőknek még nehezebb a helyzete, mert át kell törni azt a falat, ami a közönségben van, hiszen minket könnyebben elfogadtak, mint a mai fiatalokat. Könnyebb az összehasonlítás köztem és köztük, mintha engem annak idején összehasonlítottak volna Maksa Zolival.

BM: Rengeteg kollégádnak megjelent könyve. Te is gondolkodsz ilyesmiben?

AP: Gondolkodom, és lassan, de biztosan lesz majd valami fikciós történetem. Nem tudom még egyelőre, de biztos, hogy lesz benne Csillagok háborúja, második világháború és Diósgyőr.

BM: ... meg Birmingham!

AP: Hát az aztán végképp!

Forrás: timeout.com

A történet a 17. századra nyúlik vissza. A protestáns I. Jakab (1603-1625) trónra jutásától azt várták a katolikus alattvalók, hogy az I. Erzsébet alatt tapasztalt vallási megkülönböztetés enyhülni fog. Ebben csalódniuk kellett, ezért 1604-ben a katolikus Robert Catesby egy király elleni merényletet tervezett. Ez „lőporos-merénylet” néven került be a történelemkönyvekbe. Az összeesküvők célja az volt, hogy 1605. november 5-én, a parlamenti nyitónapon felrobbantják a Parlamentet az ott tartózkodó királlyal, 150 főnyi anglikán püspökkel, valamint a parlament képviselőivel együtt. A terv része volt, hogy elrabolják a király nyolcéves lányát, Erzsébetet, akit majd katolikus uralkodóként ültetnek a trónra. Az összeesküvés szellemi atyja Catesby volt, ám az utókor mégis Guy Fawkes nevét őrizte meg, aki a robbantás megtervezésével és kivitelezésével lett megbízva, mivel komoly tapasztalata volt a robbanóanyagok kezelése terén.

Forrás: telegraph.co.uk

Guy Fawkes anglikán családba született, de anyai ágon voltak katolikus rokonai. Amikor édesapja meghalt, édesanyja egy katolikushoz, Dennis Baynbrigge-hez ment feleségül. A családi környezet, illetve iskolái terelhették Fawkes-t a katolicizmus felé. Egyesek szerint egyenesen fanatikus volt, amit az is bizonyít, hogy az apjától örökölt birtokait eladta, hogy fedezni tudja költségeit a németalföldi szabadságharcban (1568-1648), hogy a katolikus spanyolok mellett harcolhasson. Több, mint 10 éves katonai szolgálat után csatlakozott az összeesküvőkhöz. A tervek szerint az ő feladata lett volna meggyújtani a kanócot, felrobbantani a Parlamentet, majd a Temzén át elmenekülni. A terv végrehajtásához kibéreltek a Lordok Háza alatt egy raktárhelyiséget, ahol 36 lőporos hordót rejtettek el. Ebben a pincében várta november 4. éjszaka óta Fawkes, hogy eljöjjön az idő, amikor meggyújthatja a kanócot. Mai kutatások szerint a 36 puskaporos hordó huszonötször volt több a szükségesnél, így nem csak a Parlament robbant volna fel, hanem 200 méteres körzetben lévő épületek is, köztük a Westminster apátság, valamint 500 méteren belül a házak tetőszerkezete is megsérült volna.

Forrás: britannica.com

A „lőporos-összeesküvést” azonban leleplezték. Az összeesküvők valamelyike aggódhatott, hiszen a parlamentben katolikus képviselők is ültek, ezért William Parkernek, Monteagle 4. bárójának egy névtelen figyelmeztető levelet írt, hogy november 5-én maradjon távol a parlamenttől, mert azt veszély fenyegeti. A báró ezt a levelet először figyelmen kívül hagyta, ám később mégis jelentette. A parlamentet átfésülték és a Lordok Háza alatt megtalálták Guy Fawkes-t, akit elfogtak. Amikor megkezdték a vallatását, John Jonhsonként mutatkozott be és semmilyen információt nem adott ki a merénylettel kapcsolatban. A korabeli törvényeknek megfelelően a kínvallatást a királynak írásban kellett engedélyeznie. Ezt I. Jakab király meg is tette, elrendelve, hogy a kínzás kezdetben enyhe legyen, majd fokozatosan haladjon az elviselhetetlen felé. A király maga fogalmazott meg kérdéseket Fawkes számára, amelyekre választ várt. A többnapos kínzás hatására bevallotta a bűneit és öt társát is feladta.

Ő volt az egyetlen, akit november 5-én letartóztattak. A többi merénylő Catesby vezetésével a west-midlands-i Holbeche Házban húzta meg magát. Az épületbe jelentős mennyiségű fegyvert és lőport is magukkal vittek, amelyek azonban az esőben benedvesedtek. Az összeesküvők a tűzhöz közel húzva akarták megszárítani a lőport, amely felrobbant. A robbanásban az embereken kívül az épület is jelentősen megsérült. Ezzel felhívták magukra a figyelmet és másnap a seriff az embereivel körülvette a házat. Amikor Catesby két társával megpróbált kitörni az épületből, lelőtték őket. Ezzel elkerülték a hazaárulókra váró szörnyű kivégzést. Holttesteiket lefejezték, a fejeket a Parlamentnél kiállították.

Az összeesküvők közül még heten kerültek börtönbe, de ők elkerülték Fawkes szenvedéseit, mivel a merénylet részletei és a résztvevők neve is ismert volt, így nem volt szükség további kínvallatásra. A rabok ellen 1606 januárjában megindultak a tárgyalások. Mindannyiukat bűnösnek találták felségárulás vétkével és a korban szokásos büntetést szabták ki rájuk, vagyis ló után kötve vonszolták el őket az akasztófáig, szemük láttára elégették levágott nemi szerveiket, felvágták a hasukat, kibelezték, lefejezték, majd felnégyelték őket. A tudósok szerint a hasi felmetszéssel még 24-48 óráig is életben maradhattak az elítéltek, de mivel a tömeg azonnali látványosságot akart, így rendszerint nem vártak addig, hanem még aznap felakasztották őket. Az ítélet szerint Fawkes-nak végig kellett néznie társai szenvedését, mielőtt ő is átesett volna rajtuk. Mire rá került a sor, a kínzástól legyengülve már csak nehezen tudott felmászni a létrán az akasztáshoz, de sikerült összegyűjtenie az erejét és leugrott. Az ugrás során eltörte a nyakát, meghalt, így megszabadult a rá váró kínszenvedésektől. Testét felnégyelték és az ország négy pontján állították ki elrettentésképpen. 

Forrás: Britannica.com

Még 1605-ben elrendelték, hogy november 5-én máglyagyújtással emlékezzenek meg a király megmeneküléséről. Azóta minden évben megünneplik tűzgyújtással (majd később tűzijátékkal) és bábuk elégetésével ezt a napot. A harsány ruhába öltöztetett bábukat, amiket „guy”-nak neveztek, hagyományosan gyerekek készítettek. Innen ered az angol „guy” szó, ami ma srácot jelent, de korábban harsányan öltözködött, furcsa embert értettek alatta. Az évek során gyakran előfordult, hogy népszerűtlen emberekről készült bábukat égettek el, így pl. Margaret Thatcherét.

Forrás: scotsman.com

Egészen 1959-ig illegális volt nem megünnepelni ezt a napot. Mára az ünnep katolikus-ellenessége, valamint eredeti jelentése is elhomályosult, inkább csak egy jó alkalom a közös tűzgyújtásra, tűzijátékra.

Guy Fawkes nevét nem csak a november 5-i ünnep őrzi, hanem a Galápagos-szigetek két kis lakatlan szigete is (Isla Guy Fawkes), valamint a Tower egyik terme, ahol fogva tartották.

A napnak megvan a tradicionális desszertje is, a Parkin torta. Ez egy sötét színű, ragacsos sütemény, amely zabpelyhet, melaszt és gyömbért tartalmaz.

Forrás: asdagoodliving.co.uk

Szabó-Papp Zsuzsi. Szerény, kedves, mosolygós. Debrecenből indult, fest, fotóz és kiállít Birminghamben, ahol 2012 novembere óta él.

Biológia szakon végeztél Debrecenben. Most a kiállításod kapcsán beszélgetünk Birminghamben. Itt kint kezdtél el festeni?

Igen, mikrobiológia specializációval – ezért a területért is dobog a szívem. Egész gyerekkoromban rajzoltam. Debrecenben a Medgyessy Körbe jártam, ott művészektől tanultam rajzolni, szénnel, ceruzával és más  technikákat is. A középiskola után felvételiztem az Iparművészetire, de nem vettek fel és ezt akkora kudarcként éltem meg, hogy körülbelül tíz évig semmit nem vettem a kezembe. Aztán már itt dolgoztam Angliában, amikor jött egy csúnya ideggyulladás a gerincemben és pár hónapig nem tudtam használni a jobb kezem - egyébként balkezes vagyok. Akkor, hogy kitöltsem az időmet, és hogy ne őrüljek meg, kezdtem el újra festeni.

Nem könnyű rólad információt találni a világhálón. Tudatos a rejtőzködés?

Annyira nem vagyok naprakész. Nem is igazán nekem való. De most már szembesültem vele, hogy muszáj lesz időt fordítanom erre, ez sajnos vagy szerencsére már a 21. század és elkerülhetetlen. Most már terveznem kell, hiszen ilyen formán terjed leginkább az információ, így ismerhet meg minél több ember.

Hogyan szerveződnek a kiállítások, hol láthattak már eddig?

Köszönöm az Anchor Gallery-nek aminek tagja vagyok, mert ők adtak most lehetőséget arra, hogy kiállíthassak idén márciusban és most, itt Birminghamben. Még a „galériás kapcsolat” előtt volt már itt is kiállításom, tavaly ősszel Londonban, valamint Budapesten és Debrecenben is láthatták már a képeimet.

Hogyan kerültél be ebbe a csapatba?

Ez is nagyon furcsa, nagyon fogsz nevetni. A fodrászom mesélte, hogy nyit egy kávézót, és mivel szereti a művészeteket, rátalált a Rachel Mayfield által vezetett Anchor Gallery-re, akiket azzal bízott meg, hogy képeket állítsanak ki a helyen. Szerette volna, hogy időről-időre cserélődjenek a képek és ez a galéria éppen ezt ajánlotta, így hónapról-hónapra más művészek munkáját állítják ki. Ő hívta fel a figyelmem rá, hogy van ez a lehetőség, én pedig felvettem velük a kapcsolatot és azóta velük vagyok. Ha nincs az embernek kiforrott köre, akkor biztos vagyok benne, hogy így működnek leginkább a dolgok, véletlenek sorozatával jutunk tovább.

A bánat? Egy nagy óceán (2019) 
Akvarell és akril papíron

Most is tanulsz valahol, valakitől?

Pont most akarok különböző nyomtatási technikákat – Print making – tanulni. Most ősszel nem indították el a kurzust, mert kevesen voltunk, de most november 2-án elindul, így ezt fogom tanulni. Ezek különböző technikák, amiket művészeti iskolában a Medgyessy Kört leszámítva nem tanultam. Ugyan középiskolában jártam szakkörökre, ahol agyagoztam, rajzoltam, bekapcsolódtam mindenbe, amibe lehetett, de ezeket a technikákat nem tanultam, pedig nagyon érdekel. Nagyon szeretek tanulni, szerintem ez egyfajta mánia, ahogy lehetőségem van, mindig keresek valamit.

A képeidet milyen technikával készíted?

A képeim főleg akrilképek, illetve idén és tavaly év végén elég sok akvarell kép is készült. Nagy felfedezésem a kevert technika, és mindenféle festéket használva is készült pár képem, üvegre és papírra is. Szeretek kísérletezni, hogy például a kerámiafesték és az üvegfesték összekeverve milyen reakcióba lép, hogyan reagálnak egymásra. Nagyon jó látni, hogy mi sül ki belőle.

Esti rigó (2019) 
Tintaceruza papíron

Elképesztő színeket használsz!

Kevergetem, kevergetem, keresgetem. Még 2015-ben Budapesten voltam az Art Expón kiállítani, és a megnyitó után egy ismeretlen kolléga jött oda hozzám. Megkérdezte, mióta festek, és érdeklődött a színeim felől. Azt mondta, hogy állt, hallgatta a megnyitót, látta a sok érdekes festményt, de valamiért az én színeimhez húzta a szíve. Rendkívül jólesett.

Vadszőlő (2019) 
Akril papíron

Mikor tudsz időt szakítani a festésre?

Próbálok időt kicsikarni magamból hogy fessek. Ez a mostani kiállítás három hét alatt készült el rövid határidővel, viszont a témát én találtam ki. Volt egy-két kép, ami már készen volt, de a nagy részük erre a kiállításra készült. Az én ötletem volt, hogy mi lenne hogyha magyar verseket mutatnánk meg, de valójában nekem megtiszteltetés, hogy illusztrálhatom ezeket a verseket.

Be tudod fejezni a képeidet? Nem akarsz rajtuk folyton tökéletesíteni?

A mai napig nagyon furcsa az az érzés, amikor úgy gondolom, hogy egy kép készen van. Mindig van valami, amit máshogy kellene, habár amire én törekszem, az az, hogy minél letisztultabb legyen egy kép. Lehet, hogy ez mostanában eléggé unalmasnak hangzik, hisz mindenben a csillogást keresik az emberek, a harsányabb dolgokat, viszont úgy érzem, hogy annyira szükségünk lenne nekünk, embereknek egy kis nyugalomra.

Elbocsátó Szép üzenet (2018) 
Akril vásznon

Hogyan dolgozod fel a kritikákat?

A véleményeket illetve kritikákat nagyon szívesen fogadom, akár pozitív, akár negatív. Minden érdekel arról, amit az emberek a képeimről gondolnak, de ez nem változtat azon, ahogy én gondolkodom róluk. 

Mennyire vagy képes megválni az alkotásaidtól, be tudod árazni őket?

Megválni tőlük borzasztóan nehéz nekem! Nagyon-nagyon nehéz, rendes búcsúzkodás van. Mondok egy példát. A megnyitón az egyik hölgy – aki egyébként író – odajött hozzám és mondta, hogy az egyik képem nagyon megtetszett neki és annyira megragadta, hogy hetek óta először, ott a helyszínen elkezdett írni. Azt mondta, annyira inspirálja ez a kép, hogy szeretné megvenni, és bármilyen árat mondok, mindenképp megveszi. Teljesen lefagytam. Ennél nagyobb ajándékot, hogy egy másik művészt inspirálhatok! Nem tudtam milyen összeget mondjak, így egy nagyon jelképes, nevetséges árat mondtam rá, mert valójában ingyen akartam odaadni neki, de ragaszkodott hozzá hogy mondjak valamit.

Mik a terveid mostanában?

Közeljövőben van egy lehetőség, ami nagyon érdekel, és szeretnék élni vele. December-január környékén lesz egy fotókiállítás Birminghamről. Nagyon alapszinten ugyan, de imádok fotókat készíteni, és ha a kurzussal jól boldogulok, szeretnék minél több technikát kipróbálni és megnézni, mit tudok ebből kihozni. Az biztos és a tapasztalataim azt mutatják, hogy az akril megmarad, és nagyon élveztem most a vízfestékkel, a tintával és a kevert technikával is dolgozni, de lehet, hogy most ezeket kicsit lerakom és jöhet egy kis fotó, vagy egy kis szitanyomás. Még keresem az utam. (Azóta kiderült, Zsuzsi néhány képével ott lesz a kiállításon és bemutathatja, hogy ő hogyan látja Birminghamet - a szerk.)

Azt már tudod, hogy a képekből mikor lesz esetleg jövőre kiállítás, van tervben ilyesmi?

Legközelebb egy poszterkiállítás lesz jövő tavasszal. Egymásról, mint művészek készítettünk egy-egy képet, de például rólam az egyik író alkotótársam egy verset írt. Ezek nyílt terepen, például hirdetőtáblákon lesznek majd láthatóak a város különböző pontjain. Ez egy nagyon érdekes és izgalmas vállalkozás, és fantasztikus dolog nekem, hogy köztéren lesznek láthatóak az alkotásaink. Reményeim szerint március-április körül valószínűleg megint lesz lehetőségem arra, hogy kiállítsak.

A kiállítás november 4-ig megtekinthető: The Warehouse Cafe 54-57 Allison Street Birmingham B5 5TH

Mint a tenger (2019) 
Akvarell és tinta papíron

Külföldön élve felmerül a kérdés, hogyan vezessük be gyermekeink életébe a külföldi, és saját hagyományainkat. Meg lehet-e, illetve meg kell-e fosztani a gyermeket bármelyik ország hagyományától? Tudjuk-e egyáltalán, mi az a Halloween, és mi a különbség Mindenszentek és a Halottak napja között? Ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Halloween

Halloween az október 31-én kezdődő háromnapos ünnep első napja. Másképp ,,All Saint’s Eve”-nek is mondják, így ez az ünnep is az elhunytak lelkére és a szentekre emlékezik.

A Halloween eredetét pontosan nem tudni. Egy verzió szerint kelta eredetű ünnep, ám olyan álláspont is van, mely szerint eredetileg keresztény ünnep volt.

Számos szokás kíséri Halloween ünnepét, a jelmezbe bújás, a tökfaragás és az örömtűz. A jelmezbe bújás a hiedelem szerint a kelta országokból jött, és pogány gyökerekből ered. A 19. századi Írországban gyertyákat gyújtottak a halottakért, majd evés-ivás, ünneplés kezdődött, mely alkalommal az emberek jósoltattak maguknak, és örömtüzet gyújtottak. E tűz fényét fáklyán vitték tovább, s mentek el vele házaik és farmjaik mellett, így védve őket a rossz szellemektől.

A jelmezbe bújás szokása egészen a 16. századig nyúlik vissza, melyet Írországban, Skóciában, Walesben és Isle of Man szigetén műveltek. Az emberek kosztümökbe bújva házról-házra jártak, s közben énekeltek, így kértek ételt a házban lakóktól a halottak nevében. Skóciában a jelmezhez tartozott, hogy a részvevők a megszentelt örömtűzből maradt hamuval kenték be az arcukat. Ennek oka lehetett, hogy úgy tartották, a holt lelkek Halloween napján támadnak fel, és keresnek új testet maguknak, s az emberek arcukat elfedve nehezebb célpontot adtak e feltámadó lelkeknek.

Angliába csupán a 20. században ért el a Halloween hulláma. Ekkorra már rémisztő arcú lámpásokat készítettek a résztvevők, hogy ezzel ijesszék el a rossz szellemeket, majd ez módosult tökfaragássá.

Halloween gasztronómiája

Akárcsak karácsonykor a pulyka, a Halloween is szert tett a saját jellegzetes ételeire. Mivel az almaszedés időszaka nem sokkal előzi meg október végét, ezért az almát cukorszirupba mártva tálalják (candy apples), illetve Írországban hagyománya van a barmbrack nevű gyümölcskenyérnek, amibe kisebb ékszereket, vagy érméket sütnek. A hiedelem szerint, aki gyűrűt talál a süteményben, a következő évben megtalálja élete szerelmét. Ilyenkor készítik továbbá a karamellás pattogatott kukoricát és a sült kukoricát is. Az íreknél népszerű étel továbbá az úgynevezett colcannon, ami főtt krumpliból, káposztából, baconból, vajból és tejszínből áll. A főtt krumplihoz keverik a felforralt vajat és tejszínt, s hozzáteszik a sült bacont és a főtt káposztát.

Mindenszentek – November 1

A Mindenszentek keresztény ünnep, mely az üdvözült lelkekre hivatott emlékezni. Az ünnep eredete egészen 835-ig nyúlik vissza, ekkor Jámbor Lajos frank császár már hivatalosan is elismerte ünnepnapnak Mindenszentek napját, mely Magyarországon csupán 2000-től számít munkaszüneti napnak.

Ez az ünnep igen hosszú múltra tekint vissza, egészen azokba az időkbe, amikor a rómaiak még igen nagy hatással voltak Britanniára, így az ünnepek is egybemosódtak. Akkoriban az úgynevezett Feralia volt a holtak emléknapja, melyet február 13 és 21 között ünnepeltek. Ilyenkor – akárcsak ma – virággal díszítették a sírokat, továbbá ételeket és sót helyeztek rájuk, mert úgy tartották, hogy ebben a nyolc napban a lelkek feljönnek a sírból és elfogyasztják, amit kapnak.

Angol nyelvű országokban ezen a napon hagyományosan elhangzik William Walsham-tól a „For all the saints” című himnusz:

Halottak napja – November 2

A Halottak napja keresztény ünnep, eredetileg az elhunyt, de üdvösséget még nem nyert, tisztítótűzben lévő hívekért. Már az ókori rómaiak is megemlékeztek halottaikról, akiket egykor istenként, félistenként tiszteltek. Február 22-án ülték meg az ünnepet, s egymás ajándékozásával, és vidámsággal oldották fel e nap komorságát.

Magyarországon a sírok virágokkal és koszorúkkal való díszítése a 19. század elejétől terjedt el, leginkább német katolikus hatásra. E szokást immáron felekezet nélkül is követik az emberek, hogy megemlékezzenek halottaikról. Az ilyenkor nyíló krizantém a leggyakoribb virág, amivel a sírokat díszítik. Hajdanán családon belül azt figyelték, hogy a sírokra hordott gyertyákból melyik ég le a leghamarabb, ugyanis a hiedelem szerint az hal meg legközelebb, akinek a gyertyája a leghamarabb leég. Egy régebbi felfogás szerint azonban a gyertya lángja a tévelygő lelkeknek ad meleget és iránymutatást vissza sírjaikba.

Hogyan ünneplünk mi, birminghami magyarok?

Általánosságban elmondható, hogy az angliai magyar családok nem tudják, és nem is akarják megfosztani gyermekeiket a Halloween és a beöltözés élményétől, ám van olyan szülő, aki nem engedi gyermekét csokiért házakba kopogtatni. Többen engedik a kopogtatást, de kísérik gyermeküket. Töklámpást a legtöbben készítenek, hiszen ez is jó családi program, ám célja nem a riogatás.

A megkérdezett szülők egyöntetűen azt mondták, hogy november elején semmiképp sem hagynák ki a halottaikról való megemlékezést, és ebbe gyermekeiket is bevonják, legyen ez bármilyen fájdalmas és nehéz téma. Egy vagy több gyertya minden családnál meggyullad november elsején, legyünk bármilyen távolságban is elhunyt szeretteinktől.

Gulyás Józsefet itt nálunk Birminghamben és környékén mindenki csak Józsi bácsiként ismeri. A mi Józsi bácsink, aki mindnyájunkat megelőzve 1956-ban hagyta el hazáját egy új, jobb élet reményében. Magyarországon töltött fiatalkoráról, 1956-ról, a beilleszkedésről beszélgettünk vele, s arról, hogy kinek érzi magát magyarként, Angliában.

Meséljen nekünk a fiatalkoráról!

1934-ben születtem egy csongrádi tanyán egyedüli gyerekként, majd Tömörkénybe költöztünk, itt is jártam elemi iskolába. Apám kovácsmester volt saját műhellyel, de amikor Rákosiék hatalomra kerültek, a kommunisták besétáltak hozzánk, hogy adjuk oda a műhely kulcsát. Félévre rá egy kovácsipari szövetkezet lett az üzletből, s végül édesapám vezette, ott dolgoztam mellette. Egy idő után elegem lett ebből a munkából, így Debrecenbe kerültem az egyetemre.

Hogyan került az ’56-os események közelébe?

1956-ban a Debreceni Egyetem tanulója voltam. Felfegyvereztek minket, de nem volt sok gondunk az oroszokkal, hiszen csere-világ volt, nekik kellett ez, nekünk az. Csakhogy ezeket az orosz katonákat elvitték és behoztak helyettük mongolokat és egyéb népeket. Egy reggelen az egyetemen voltunk és a tankok egyszer csak körülvették az épületet. A dékán azt mondta, hogy ,,fiúk, ne hagyjátok, hogy szétlőjék az épületet!” Kimentünk hát, s ősz lévén a száraz levelek ropogtak a lábunk alatt az erdőben. A zsebem tele volt töltényekkel, próbáltam kiszórni őket, de olyan zajt csaptak, hogy egy kis orosz katona csak rám nézett és elfordult. Végül elkaptak minket és ugyan bántani nem bántottak, de becsuktak egy éjszakára. Végül másnap egy teherkocsi hátuljában jutottam ki Debrecenből Szarvasra, de azt, hogy onnan hogyan kerültem vissza Tömörkényre nem tudom megmondani, egyszerűen kimaradt, hogy hogyan kerülhettem haza.

Miért döntött úgy, hogy Angliába jön?

Akkoriban a Szabad Európa Rádiót hallgattuk. Apámnak volt egyedül nagy akkumulátora, így mindenki nálunk hallgatta a programot és az üzeneteket, amiket Ausztriából küldtek a már kikerült magyarok. Anyám egy ilyen alkalommal mondta, hogy ,,tán nyugodtabb lennék, ha ott lennél”. Anyám szavai indítottak el, és a félelem is, mert akkor nem kellett bűnösnek lenni ahhoz, hogy agyonverjék az embert, ezt a saját ismerősi körömben is láttam. Hát így kerültem ide 1956. december 21-én.

Hogyan lehetett akkoriban átlépni a határokat egészen Angliáig?

Éppen Szombathelyen voltam, amikor is bál volt. Mondtam a fiúknak, hogy én megyek, s aki mert, csatlakozott. Szombathelynél, ahogy a vonat megy Ausztria felé, ha egy bizonyos helyen leugrasz, az egyik oldal Ausztria, a másik Magyarország, így a terv az volt, hogy a megfelelő helyen leugrunk, csakhogy mielőtt ezt megtehettük volna, az oroszok elfogtak és lecsuktak minket. Bántani nem bántottak minket, de fegyver alatt tartottak, s úgy döntöttek, hogy visszavisznek Budapestre vonattal. Kivittek minket az állomásra, ahol magyar katonáknak adtak át bennünket. Víz volt a peronnál, engedélyt kértem arra, hogy hadd borotválkozzunk, hiszen napok óta nem volt rá alkalmunk. Megkaptuk az engedélyt, s míg borotválkoztunk, Stefi barátom mondta nekem, hogy jön egy vonat, ugorjunk rá. Úgy, ahogy voltunk, félig megborotválkozva ráugrottunk a vonatra, amin volt két határőr. Mondták, hogy ,,ne szarjatok be, mi nem vagyunk szolgálatban, de a következő állomáson várnak titeket”. Így hát leugrottunk a következő állomás előtt, egy szántóföld közepén. Mentünk, míg be nem értünk egy kis faluba. Ott volt egy ,,idegenvezető”, aki azt mondta, átvisz bennünket a Rábán, de le kell adni minden pénzt és ékszert. Nálam volt a karórám és valamennyi pénzem. Eleve némi pénzzel indultam, és amikor bent tartottak minket, kártyáztunk és komoly pluszt szedtem össze, de ezt mind odaadtam. Mondta az ,,idegenvezető”, hogy maradunk szépen csendben, majd amikor láttuk, hogy elmennek a régi őrök és még nem jönnek újak, gyorsan átfutottunk a hídon. Mentünk, mendegéltünk, aztán Stefi felkiáltott, hogy visszajöttünk Magyarországra a hármashatáron. Végül egy tanyán szálltunk meg, ahol egy puskacsővel is találkoztunk, de nem lőttek le minket, hanem végül a Vöröskereszt jött értünk. Elvittek egy táborba, ahol kaptunk kávét, teát, csokoládét, és ágyat.

Miért pont Anglia lett a cél?

Eredetileg Amerikába indultam, de legalább három hónapba telt volna, mire ki tudnak vinni. Mikor már átjutottunk Ausztriába, Linzbe, az angolok repülőgépeket küldtek, így jutottunk el Aldershotba, Angliába. Vonattal Hednesfordba kerültünk, ahol 4-500 magyar menekült volt, majd innen jutottunk tovább Bilstone-ba, mivel csak az odatartó buszon volt hely. Az eredeti terv szerint továbbmentem volna, de lett munkám, feleségem, gyermekeim, így maradtunk. Úgy terveztük, hogy ’65-ben visszatérünk Magyarországra, de a gyerekek elkezdtek iskolába járni, és már az életmódot is egészen megszoktuk, így maradtunk. Ez szerintem egy jó döntés volt. Nem miattam, hanem a gyerekem miatt, mert itt az iskolák szintje ugyan jóval alacsonyabb a magyar iskolákénál, de mégsem rossz a rendszerük, mert mindkét gyermekem megtalálta a maga útját.

Miután kiért Angliába, hogyan küzdötte le a nyelvi nehézségeket? Hogyan talált munkát?

Az egyetemen orosz-magyar szakos voltam, és németet is tanultam előtte, így tudtam, hogy hogyan kell elsajátítani egy nyelvet. Nekiálltam megtanulni az angolszótárt, hiszen ha nincs szavad, amiből mondatot alkotsz, akkor képtelenség kommunikálni, így magolnom kellett. Az első 2-3 év alatt huszonvalahány munkám volt. Legelőször 12-en voltunk magyar fiúk, és kaptunk egy házat, ugyanis akkoriban több utca a közeli gyárhoz tartozott, és ha dolgoztál gyárnál, jutányos áron kaptál lakást a közeli utcában, de ha kirúgtak vagy elmentél a munkahelyről, a lakás is ugrott. Akkoriban nagy szegénység volt itt is, cukrot és benzint is csak jegyre lehetett kapni. Jól jött, hogy apámmal dolgoztam a kovácsműhelyben, mert így be tudtak tenni egy kovács-szekcióba a gyárba. Egyik nap a rajzok alapján hajtottam a vasat, ahogy kell és egyszer csak lejött a főnök és úgy ordított velem, mintha megöltem volna valakit. Szerencsémre a supervisor is ott volt és lenyugtatta, hogy jól ütöttem a vasat, így megkaptam életem első fizetésemelését. Egy napon összehívtak bennünket és angol-magyar párokba osztottak be minket. Így lettem kőműves karbantartó inas és ez annyit jelentett, hogy akkor tartottunk karban egy-egy épületet, amikor az ledőlt. Egy év ittlét után elmentem nyelvtanfolyamra és onnantól kezdtem igazán megértetni magam. Ez azért is jött jól, mert szótárral nem könnyű udvarolni, pláne ha sötét van.

Hogyan fogadták Önöket az angolok?

Az elején nem mondanám, hogy tárt karokkal fogadtak bennünket. Nagyon sokszor elküldtek melegebb éghajlatra, hogy menjek, ahonnan jöttem, de amikor a feketék tömegesebben kezdtek jönni, akkor már jobban elfogadtak. Egyszer lementem ebédelni a kantinba, ahol leült velem szemben egy fekete férfi, akinek az arca telis-tele volt gennyes pattanásokkal. Annyira elment az étvágyam, hogy hamar visszamentem az ebédből, a többiek csodálkoztak is. Próbáltam a hiányos angolommal elmagyarázni nekik, hogy mennyire visszataszító ember ült velem szemben, mire megveregették a vállamat, hogy milyen derék ember vagyok, amiért utálom a feketéket.

Úgy tudom, saját cége is volt Józsi bácsinak.

Így volt. A ’60-as évek elején az egyik sofőr ismerősöm párban dolgozott, de a társa elment, így szólt nekem, hogy nem akarok-e sofőrködni. Habár teherkocsit nem vezettem, sőt nem is ültem még benne, de csak belementem, mert az ismerős nem tisztességes módon jutott benzinhez, ezért olyan társ kellett neki a munka során, akiben bízhat. Vele voltam 4-5 évet, és bejártuk Anglia minden szegletét. Végül megelégeltem az utazós munkát, így lettem újságkihordó, és mellette kibéreltem egy garázst, ahol autókat javítottam. Volt egy öreg bácsi, a WHSmith egyik elosztó-raktárának vezetője, aki megállapodás alapján nálam parkoltatta a kocsijait. Egyszer ez az idős úr nagyon megbetegedett és magához hivatott. Kérdezte, nem venném-e meg a boltját. Nem volt pénzem, így elmentem a bankba, akik azzal küldtek el, hogy ha nekem nincs pénzem, ők sem adnak, így nemleges választ adtam, de a bácsi felajánlotta, hogy vegyem át a boltját, és fizessem ki, amikor tudom. Egy év után sikerült visszafizetnem, és innentől végig önálló lettem. 1989-ben már több mint harmincan dolgoztak a cégben, de eladtam, és Magyarországra költöztem egészen 2005-ig.

Miért tért vissza Angliába?

Akkor már volt itt egy lakásom, és a családom is itt volt. Magyarországon a szüleim halála után nem volt senkim, így jobbnak láttam visszajönni, bár angol soha nem leszek. Annak ellenére, hogy nagyon nehéz volt megszokni a lustaságukat, mindig tiszteltem őket azért, amiért elfogadták azt, hogy itt vagyunk. Befogadtak minket, de mindig vendégek voltunk.

A mai napig vendégnek érzi magát Angliában?

Azt mondanám, hogy már itthon érzem magam. Ennek ellenére szívben mindig magyar maradok, mert mindig vágyódom Magyarország után, de ha visszamegyek látogatóba 2-3 hétre, akkor hiányzik Anglia, hiszen itt vannak az unokáim. Nem tudnám megmondani, ki vagyok, mi vagyok, annyi biztos, hogy magyar vagyok, viszont az életmódom már angol. Ha korpa közé keveredsz, megesznek a disznók. Nem tudsz teljesen magyar maradni – legfeljebb házon belül, mert amint kilépsz az utcára, angolok vannak körülötted.

Ha visszaforgathatná az időt 1956-ba, másképp döntene?

Ezt többször kérdeztem már magamtól, és mindig azt válaszoltam magamnak, hogy nem kellett volna kijönnöm. A szüleimet hátrahagytam, és eljöttem egy olyan helyre, ahol senkit nem ismertem, ahol a nyelvet sem beszéltem. Feltaláltam magam, mert nem jajgatok soha, és szeretek továbblépni, de ha újrakezdhetném, maradnék Magyarországon. Azért vagyunk, hogy mozduljunk valamerre, és mozdultam, ám a dolgokat nem terveztem annyira, inkább megtörténtek velem.

Rendszeresen találkoznak az ’56-os magyarokkal. A Hungarian Cultural Association nevű szervezetet Ön hozta létre?

Igen is, meg nem is. 1956 óta tagja voltam a Magyar Egyesületnek, de a vezetője megválogatta, hogy ki léphet be, sőt, a 2000-es évekre már az évi hagyományos bált sem tartotta meg. Én mindenképpen meg szerettem volna rendezni, és adott is rá engedélyt, viszont pénzt és az egyesület nevét nem. Így saját egyesületet kellett létrehoznunk. Nagyon jól sikerült a bál, lett némi haszon is, ezért kénytelen voltam bankszámlát is csinálni az egyesületünkhöz, mielőtt a honfitársaim azzal gyanúsítanak meg, hogy elloptam az összeget. A hagyományokhoz híven idén is megrendezésre kerül az Őszi Bál, melyet november 30-án tartunk. Minden érdeklődőt szeretettel várunk.